A zongorista - 2. rész

Cím: A zongorista - 2. rész (AU)
Páros: Yoongi-Jungkook
Korhatár: +18
Figyelmeztetések: yaoi, slight smut, AU
Író: Yoki

Jungkook POV

Várhattam volna... napokig is. De ahogy a földön felejtett rózsacsokorra néztem, tudtam: ha most nem lépek, talán minden eddigi próbálkozásom odavész. Így hát felkaptam a rózsákat, és elindultam Yoongi lakása felé. Míg oda nem értem, azon gondolkodtam, mit is mondhatnék neki. Biztosan sokkoltam azzal, amit tettem, de nem volt más választásom. Számomra túl lassú volt ez a tempó. Gyorsítani akartam, s minél előbb magaménak tudni, mielőtt valaki más elveszi tőlem.

Az ajtaja elé érve épp csak egy pillanatot hezitáltam, és már kopogtam is. A széles folyosó hangosan verte vissza a koppanásokat. Hallottam, hogy közeledik, s tudtam, mindjárt kinyitja az ajtót, és én ott találom majd magam vele szemben... titkok nélkül... védtelenül.

- Szervusz, Jungkook – köszöntött meglepetten.

- E-ezt ott felejtetted – nyújtottam át neki a csokrot. – És én csak... csak elnézést akartam kérni... Én csupán... – Kétségbeesetten néztem koromfekete szemeibe, keresve a megbocsátást, a megértést.

- Jungkook – sóhajtotta – ez most nem a legmegfelelőbb alkalom. – Észrevettem, hogy futólag hátrapillant a válla felett, s nem telt bele, csupán néhány pillanat, megjelent egy alak Yoongi háta mögött. Jól ismertem őt, hiszen vendégül láttuk már a házunkban. De azt hittem, rég vége...

- Yoongi, ez meg ki? – biccentett felém modortalanul.

- Ő itt... Jungkook, az egyik... tanítványom – válaszolt bátortalanul.

- Jungkook? Ismerős ez a név... – nézett végig rajtam.

- Sajnálom, hogy zavartam – vágtam közbe, majd Yoongi kezébe nyomtam a virágokat, és hátat fordítva, a lehető leggyorsabban igyekeztem felszívódni. Nem akartam ezt látni. Ahogy az a másik átölelte őt, szorosan magához húzva, egyértelmű volt a jelzés...

Már majdnem elértem a metro-állomást, mikor meghallottam a hangját.

- Jungkook! Várj!

Ahogy csapzott hajával és lenge pólójában megjelent előttem, csak még jobban összeszorult a szívem. Miért? Miért nem lehet az enyém?

- Igen, tanár úr? – fordultam felé, s láttam rajta, érzi a hangomon: megbántott.

- Kérlek... Ez... ez így nem fair!

- Már micsoda? – kaptam fel a fejem. – Hogy végre lépni mertem, mert évek óta szenvedek? Hogy végre bevallottam, és maga még csak nem is szólt róla, hogy még mindig együtt van azzal a... Hagyjuk... Ez tényleg nem fair!

- Évek óta? – visszahangozta.

- Nem számít! Mennem kell – zártam le, s meg sem várva válaszát tűntem el a föld alatt, hogy végre hazamehessek.

***

Hetek teltek el, és én nem nyúltam a zongorához. Minden leütés egy döfés lett volna a szívem közepébe. Ha épp nem iskolában voltam, csak feküdtem a csendes lakásban. Még zenét hallgatni sem volt kedvem. Mindent, ami arra emlékeztetett, hogy valaha közöm lett volna Hozzá, kizártam az életemből. Csupán egyetlen emlék maradt: az a régi kép, melyet még anyám készített.

Aztán az iskolában is piszkálni kezdtek a tanáraim, hogy "mi történ velem?", "miért nem gyakorlok eleget?", "hová lett a lelkesedésem?". Csak elengedtem a kérdéseket a fülem mellett, míg meg nem keresték a szüleimet. Nekik már nehezebb volt magyarázkodnom, de kivágtam magam valami olyasmivel, hogy "úgy érzem, egy kis szünetre van szükségem, mert nincs ihlet". Ezt úgy, ahogy elhitték, és nem dorgáltak többet azért, hogy csak a pénzt szórom azzal, ha iskolába járok. De túl szép is lett volna, ha ennyiben hagyják a dolgot...

Nyár vége felé járhatott, mikor az iskola folyosóján baktatva – egy újabb dékáni figyelmeztetés után – valaki az utamat állta.

- Elnézést... – léptem volna oldalra, hogy kikerüljem, de csak nem engedett.

- Szervusz, Jungkook! – A hangja akkor sem lehetett volna ismerősebb és fájdalmasabb, ha születésemtől fogva hallom.

- Tanár úr... – biccentettem, és újabb kísérletet tettem kikerülésére, ám ő hajthatatlan volt.

- Beszélnünk kell – nyúlt az állam alá, hogy végre rá figyeljek, de én reflexből löktem el a kezét, még ha csak finoman is.

- Ugyan miről? – kérdeztem türelmetlenül.

- Megkerestek a szüleid... Azt mondták, kaptál egy nagyszerű lehetőséget, és te nem akarod elfogadni.

- Nos, a nagyszerű jelző talán túlzás, de igen... valahogy így – feleltem flegmán, mire ő csak nagyot sóhajtott.

- Jungkook, mi a fene van veled? – emelte fel kissé a hangját, én pedig csak értetlenül néztem rá.

- Talán menjen haza a pasijához, és gondolkodjon el rajta – vetettem oda durván, majd gyorsan kikerülve indultam meg a kijárat felé.

- És, ha én készítelek fel a versenyre? – hallottam még hangját.

- Kösz, nem – válaszoltam, hátra sem fordulva.

Hazaérve mérgesen dobáltam le minden cuccomat az előszobába. Törni-zúzni lett volna kedvem. Hogy a fenébe gondolta ezt? Beletaposott a szívembe, szilánkokra törte, s vele együtt minden reményt és álmot.

Túl kellene már lépnem rajta, de olyan nehezen megy. Hiszen tizenéves korom óta vágyódom utána; mindig is magamnak akartam, és mindig is abba a hitbe ringattam magam, hogy mindez lehetséges. Aztán egyszerre minden darabokra hullott...

Napokig nem tettem be a lábam az iskolába, nehogy megint bepróbálkozzon, és amilyen hülye vagyok, a végén meg is győzzön. Helyette otthon tengettem napjaimat a csendesség legmélyén, olvasgatva, főzőcskézve, messziről elkerülve mindent, ami zene.

A rákövetkező hétvégém is hasonlóan telt, míg meg nem szakította egy hangos és türelmetlen kopogás. Először nem akartam tudomást venni róla, de mikor harmadszorra próbálta betörni az ajtómat, inkább kinyitottam.

- Szervusz, Jungkook – lépett be mellettem a lakásba, meg sem várva az invitálást.

- Tanár úr... jöjjön csak beljebb... – sóhajtottam. – Minek köszönhetem megtisztelő látogatását? – Karba tett kezekkel az ajtófélfának dőlve figyeltem, ahogy lepakol és előveszi a kottáit – ahogy általában.

- Jöttem, hogy felkészítselek a karácsonyi hangversenyre. – Úgy nézett rám, mintha ez teljesen természetes és magától értetődő lenne.

- Ez mind szép és jó. Kivéve, hogy én nem lépek fel a hangversenyen – válaszoltam, meg sem mozdulva.

- Ideje lenne abbahagynod ezt a gyerekes viselkedést – mordult rám komolyan. – Kapj észbe! Nem vagy már 16 éves lázadó tinédzser!

- Hm... milyen igaz. Maga mégis úgy kezel, mint egy gyereket, bár minden egyes alkalommal mást állít.

- Te meg miről beszélsz?

- Nem fontos. Essünk túl rajta, aztán hagyjuk egymást...

- Jungkook, miért ilyen poros ez a zongora? – fordult a hangszer felé.

- Mert egy ideje nem nyúltam hozzá.

- Akkor be kell hangolnom – morrant fel idegesen.

Még sosem láttam ilyennek. Mindig kedves és megértő volt, mosolygós, vidám. Most azonban, mintha önmagam kivetülését láttam volna: ideges volt, türelmetlen, akadékoskodó és makacs.

- Ülj a zongorához, és üsd le, amit kérek – parancsolt rám. Először csak hitetlenkedve pislogtam, majd mikor gyilkos tekintettel meredt rám, nagyot sóhajtva löktem el magam az ajtófélfától és ültem le a billentyűk elé.

Furcsa érzés bontakozott ki bennem. Ez a dorgáló, határozott Yoongi megint fellobbantotta a lángot, melyet hetek óta próbáltam eloltani. Most mégis felszította, s jobban égetett, mint valaha.

- Kérek egy B-t – szólt ki a zongora fedele alól. – Az istenit, Jungkook! Teljesen tönkrevágtad!

- Aha...

- Nekem ne merj így válaszolni – bújt elő, s szigorúan nézett rám. – Nem erre neveltelek! Arra tanítottalak, hogy ne csak a zenét, de a hangszert is tiszteld, amelyen játszol!

- Hát persze...

- Jeon Jungkook! Fejezd be, vagy komolyan mondom, felképellek!

- Tudja, tanár úr, most is pontosan úgy bánik velem, mint egy gyerekkel – néztem egyenesen a szemébe, nem eresztve tekintetét. – De furcsa számomra, hogy mikor az előadásom után megcsókoltam, simán a karomba omlott. Az én karjaimba... egy gyerekébe – kihívóan meredtem rá, és láttam a szemében a dühöt, mely miattam kelt életre. Mert tudta, hogy igazam van, és még csak letagadni sem tudná. Aztán hirtelen megenyhült, és valami furcsa fény ült tekintetében.

- Nem lehet, Jungkook – szólalt meg halkan, fájdalmasan. – Nem tehetem... nem tehetjük... Te... – Felálltam, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy az orrunk hegye szinte összeért.

- Ha most azt mondja, azért nem lehet, mert gyerek vagyok, jól gondolja meg...

- De hiszen gyerek vagy! – fakadt ki dühösen, de a düh mögött láttam valami mást is: kétségbeesést. Talán... Lehetséges volna, hogy ő is küzd ellene? Ellenem? Éppen úgy, ahogy én is próbáltam legyőzni a mindent felemésztő vágyat, melyet ő táplált?

- Nagyon makacs vagy – suttogtam a füléhez hajolva. – És nem hallgatsz a szép szóra.

Hangos csattanással csuktam le a zongora fedelét mögötte, mire ő összerezzent, de továbbra is állta a tekintetem. Könyörögve bámult, de nem kegyelmeztem. Ezúttal nem.

Óvatosan, de határozottan hajoltam ajkaira, nehogy elijesszem. Először ledermedt, majd próbált ellenállni, de jól sejtettem... Ő is épp annyira szenvedett, mint én. Küzdött ellene, ahogy én. Sikertelenül.

Amint teljesen megadta magát, a feneke alá nyúlva ültettem fel a zongorára, s úgy csókoltam tovább; minden kétségbeesésemet, szerelmemet, vágyamat beleadva, hogy érezze: milyen régóta vágyódom utána. Tűrte. Viszonozta. Néhány perc után azonban elvált tőlem; mellkasomnak támasztva tenyerét tolt el.

- Jungkook... nem lehet... – nézett ismét a lelkem mélyébe sötét íriszeivel. – A tanárod vagyok, és ha ez kiderül... – Fájdalmat láttam tekintetében, de mellette ott ült a vágy is, aminek nem akart engedni.

- Engem rég nem érdekel, hogy kiderül-e vagy sem – feleltem rekedtes hangomon. – De ha ettől jobban érzi magát, akkor ki van rúgva – húztam félmosolyra ajkaimat, mire döbbenten nézett rám.

- Tessék?

- Csak tréfáltam. Viszont túl sokat gondolkodsz – simítottam végig arcélén, majd tarkójára csúsztatva kezemet újra magamhoz rántottam. Ismét próbált volna ellenállni, de nem engedtem neki. Rávezettem, hogy ő is éppen annyira akarja ezt az egészet, mint én, s belátta egy idő után, hogy úgysem küzdhet ellene.