Őrült szerelem

Cím: Őrült szerelem (AU)
Páros: Hoetaek-Hyojong
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: yaoi, slight smut, angst, szereplő halála
Író: Yoki

"A bölcsek szerint csak az őrültek rohannak a végzetükbe,

De én megállíthatatlanul beléd szerettem."

(Elvis Presley)

HUI POV

Emlékszem a napra, mikor először láttam. A zöldellő liget puha gyepén üldögélt egymagában. Talán a madarak zenéjét hallgatta, talán a tengerkék égen úszó fehér pamacsok bábjátékát figyelte.

Nem bámulhattam túl sokáig, de az a pár pillanat is elég volt, hogy a tavasz illatával együtt ő is beszivárogjon bőröm alá, eltömítve pórusaimat; megfertőzve, megfojtva egész lényemet.

Ezután napokig nem láttam. Próbáltam megszokni új lakhelyemet és a lakótársaimat. Nem zavartak túlságosan, de olykor igen nagy ricsajjal voltak. Talán azért viseltem el őket könnyedén, mert meglehetősen nagy helyen voltunk összezárva, így egy-egy kiáltás, éjszakai rémálom okozta sikoltozás szinte elveszett a hatalmas térben.

Annyira elbűvölt új otthonom szépsége, hogy majdnem elfeledkeztem a létezéséről, egészen addig, míg – úgy egy hónap elteltével – ki nem merészkedtem a fákkal körülvett, finom-gyepű parkba, mely fölött épp olyan kék ég húzódott, mint mikor először láttam őt.

Akkor is ugyanott ült, egymagában.

Talán ez amolyan törzshely számára – gondoltam. – De vajon hogy jegyzi meg, hol ült előző nap? Talán megjelöli a helyet? Vagy olyan régóta ül ott, hogy kikopott a smaragd-szőnyeg azon a részen? Talán nem kellene zavarnom – futott át az agyamon. Lábaim azonban nem kértek engedélyt, így hamarosan mellette ücsörögtem csendesen. Ahhoz még nem voltam elég bátor, hogy meg is szólítsam, ezért aztán napokig ültünk így, szótlanul egymás mellett, a türkiz firmamentumot kémlelve.

***

- Te is látod azt a hosszú sárkányt? – mutatott egyenesen a fejünk felett lebegő áttetsző pamacsra.

Hangja úgy hasította ketté a csendet, mint éles kés a puha bőrt; s az én szívem volt ez a lüktető szövet, mely azonnal vérezni kezdett.

Válaszként csak hümmögtem, mert a csodálattól képtelen voltam szabadjára engedni gondolataimat. Azonban minden nappal egy kicsit többet szóltunk, s a némaság egyre kevesebb lett, mígnem teljesen eltűnt.

***

- Hogyan telt a mai napod? – ültem le mellé ismét a harmattal permetezett gyepre.

- Jól. Reggeli után beszélgettem egy kedves lánnyal; kérdezgetett az életemről, hogy hogy érzem magam.

- Nagyon kedvesek az itteniek – bólogattam egyetértően.

- Hm... gyűlölök itt lenni – nézett körbe az egyre ritkuló lombokon. A hangja olyan hűvös volt, mint az őszi szellő, mely elfutott köztünk.

- Miért? – kérdeztem csendesen, az arcát kémlelve. Minden alkalommal elámultam, ha ráemeltem tekintetem. Ritkán tettem, mert a szívem is belesajdult szépségébe, és ilyenkor percekig rajta felejtettem pillantásomat.

- Mert sivár és fájdalommal teli ez a hely. És semmi nincs, ami egy fikarcnyit is enyhítene ezen a fájdalmon. – Ismét az eget kémlelte csillogó szemeivel: mintha oda vágyott volna leginkább.

- Miért mondod ezt? Hiszen minden olyan mesés, olyan nyugodt. Igaz, a szomszédok olykor elég hangosak – mosolyodtam el halványan.

- Mondd, te álomvilágban élsz? – Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, én azonban továbbra is mosolyogtam.

- Igen, ezt sokszor mondták már. – Lehunytam a szemeimet, hogy ne sajogjon úgy a szívem látványától, s így élveztem a kora őszi napsugarak enyhe melegét.

Vajon honnan e rengeteg fájdalom, mely belőle árad? Azt gondolná az ember, hogy ilyen festői környezet látványától csak boldog lehet kémlelője. Ő azonban hideg és kemény volt, akár egy föld alatti várbörtön nyálkás-csúszós kövezete.

- Mondd, miért jöttél ide? – Hangja komoly volt ugyan, de enyhébb, melegebb, mint az imént.

- Hm – rándítottam vállamon – nem is tudom. Azt mondták, költöznöm kell. Azt mondták, jobb lesz itt. – Vállam fölött hátrasandítottam a hatalmas téglaépületre.

- És jobb? – horkant fel.

- A környezet határozottan szebb és nyugodtabb, mint ahonnan jöttem – fordultam újra felé.

- Tudod te egyáltalán, mi ez a hely? – komorult el ismét arca: akár a kitörni készülő vihar, mely hangos égzengést és rengeteg esőt ígér.

- Miről beszélsz? – húztam ki magam, egyre értetlenebbül meredve rá.

A fejemben hatalmas káosz uralkodott: a kép, amit kialakítottam róla, magamról, rólunk, abban a pillanatban tört szilánkokra, mikor ő egyre közelebb merészkedett hozzám, én pedig hagytam neki.

- Látom, fogalmad sincs – jegyezte meg gúnyosan, majd erőszakosan ajkaimra tapadt.

Hazudnék – még magamnak is – ha azt mondanám, nem erre vágytam azóta, hogy megláttam őt új otthonom zöld gyepén; de egészen másmilyennek képzeltem...

Durvasága nem enyhült még percekkel később sem, nekem mégsem jutott eszembe tiltakozni. Miért is tettem volna, hiszen szívem-lelkem csakis rá vágyott... és én átadtam magam neki... egészen.

S, hogy milyen volt? Állatias, halálos, élvezetes, elemésztő. S bár egész lényemet végig rettegésben tartotta, szívemet örökre rabul ejtette. Nem volt menekvés többé.

***

Hetekig tengettük így napjainkat: ha ő kérte, odaadtam magam; s ha nem kérte, akkor is az övé voltam.

Aztán ráébredtem, hogy a hely, ahol élek, nem az a tündérmesébe illő, paradicsomi édenkert, amilyennek eleinte láttam...

Kapcsolatunkat – vagy akár nevezhetnénk viszonynak is – sokáig titkoltuk. Ő kérte, mondván: vannak itt, akik nem néznék jó szemmel, s megpróbálnának elválasztani minket. Erre persze teljesen bepánikoltam, s soha egy szót nem szóltam.

Aztán eljött a nap, hogy minden kiderült.

Havazott, mi mégis odakint kódorogtunk kettesben, míg be nem rántott az egyik vaskosabb fa mögé, s nekem nem esett.

Elborított a köd, mely ilyenkor minden alkalommal: az a mézédes, már-már émelyítő szirup, mely összeszorította szívemet, s kikapcsolta agyamat.

Aztán hangokat hallottunk...

Nem sokra emlékszem, csak fényekre; villódzó ledekre, kiabálásokra, és a hidegre, mely azt jelezte, nem ölel többé.

Bezártak. Kegyetlenül elválasztottak tőle, s senki nem törődött azzal, hogy a szívem szilánkokra törik, a lelkem pedig darabjaira hullik nélküle. Minél több nap telt el így, annál sötétebb lett körülöttem. Mindegy volt, hogy épp verőfényes-napsütéses reggel köszöntött e ránk, vagy delelőn állt az éltető csillag, nem láttam mást magam körül, csupán a dermesztően sötét hideget.

Örökösen a nevét kiáltoztam, de nem érkezett válasz, míg egy nap meghallottam...

Üvöltés volt – fájdalmas, kínkeserves, velőtrázó. S bár még sosem hallottam, tudtam, hogy az övé. A sötétség, mely körbezárt, semmivé foszlott. Helyét pedig egy még szörnyűbb érzés vette át: a rettegés. A szívemet, mintha marokra fogták volna; levegőt is alig kaptam, a pánik pedig olyan gyorsan kerített hatalmába, hogy tiltakozni sem jutott idő.

Addig feszegettem szobám bezárt ajtaját, míg a zár nem engedett, én pedig ki nem szabadultam. Csak a hangot követtem, s mikor megtaláltam, a falapot ostromolva ordítottam és kértem, hogy engedjék szabadon. Nem érkezett válasz, én pedig egyre kétségbeesettebb lettem. Így a folyosón felejtett széket használva próbáltam betörni az ajtót. Mikor sikerült, nem gondolkodtam: felkaptam az első, kezem ügyébe akadó tárgyat, s a rám rontó ápoló szívébe döftem. Ezután megszabadítottam őt a szíjaktól és a műszertől, mely kínozta, majd csuklóját megragadva indultam meg kifelé.

Tudtam, hogy itt tovább nem maradhatunk, így sietve – nem törődve vérrel áztatott kezemmel – összepakoltam néhány holmit, majd a félájult Hyojongot magam után vonszolva rohantam ki az épületből, egyenesen a telket körülvevő fák mögött rejtőző kerítés felé.

Sokáig tartott átjutni, de mikor a túloldalról visszanéztem a kezdetben oly szép házra és parkra, rádöbbentem, hogy mindvégig elmém csapdájában éltem: a ház egy lepusztult téglaépület volt, a telek pedig elhanyagolt és kísérteties a téli éjszakában. Minden békesség, minden nyugalom, minden melegség, mely az otthont jelentette számomra hónapokig, a semmié lett. Felemésztette a rémület, a fájdalom és az üresség.

Már az erdő mélyén jártunk, mikor meghallottam a szirénákat. Minket kerestek, ebben biztos voltam, így új tervet kellett kieszelnem.

- Menj... arrafelé – nyögte nehezen, és határozottan egy irányba mutatott. – Ott talán lerázhatjuk őket.

Nem szóltam semmit, csak felkaptam a hátamra, és amennyire lehetett, gyorsan haladtam kifelé az erdőből. Mikor kiértünk a rengetegből, egy régi főúton találtam magunkat, a főút túloldalán pedig egy széles folyót a rajta átívelő híddal.

Miért erre jöttünk? A hídon védtelenek vagyunk – néztem magam elé értetlenül.

Aztán megértettem: lerázhatjuk őket...

Átvágtam az elhagyatott úton, fel a hídra, és már hallottam is. Éles volt, bántotta a fülemet a hangja, a villódzó fények pedig elvakítottak. Megálltam és letettem a hátamról őt is. Felszólítottak minket, hogy maradjunk, ahol vagyunk, majd nyugtatni próbáltak, hogy nem lesz semmi baj.

De mind hazudott... Kezdetektől...

- Taek! Tudod, mit kell tenned! Mindig is ez volt az egyetlen út – szólalt meg hirtelen.

- De...

- Nem mehetünk vissza! Nem mehetünk sehova! És én nem akarlak elhagyni! – Szokatlanul kedves és gyengéd volt, mint még soha. A szívem újra vérezni kezdett, de ezúttal nem csupán a szépségétől, hanem mert tudtam, most látom őt utoljára.

A korlát alacsony volt... Csak szorosan magamhoz öleltem őt, és engedtem, hogy a csípős szél mindkettőnket magával ragadjon. A víz jéghideg volt. Lassan kúszott a bőröm alá, s minél inkább magáénak akart tudni, annál erősebben szorítottam magamhoz őt; akitől a szerelmet, a megváltást vártam.

De nem kellett sokáig várnom...