A zongorista - 1. rész

Cím: A zongorista - 1. rész (AU)
Páros: Yoongi-Jungkook
Korhatár: +18
Figyelmeztetések: yaoi, smut
Író: Yoki

Jungkook POV

Egészen kissrác koromban kezdődött... És olyan gyorsan kinőtte magát... Eleinte csak felnéztem rá, tiszteltem őt, szerettem hallgatni a játékát; ahogy hosszú, vékony ujjai siklanak az elefántcsont-billentyűkön, csodás dallamokat csalogatva elő a hangszerből.

De mindez hamar megváltozott.

Talán 16 körül lehettem, mikor egyre többször vettem észre magamon, hogy a közelében nyugtalanná válok; hogy vágyom az érintésére; és hogy vágyom arra, hogy megérinthessem. Így kerestem – és megragadtam – minden adandó alkalmat, hogy – ha csak futólag is, de – hozzáérjek. S ha épp magyarázott, vagy új dolgot tanított, mindig az ajkát bámultam. Szüntelenül. Szemérmetlenül.

Aztán hipp-hopp eltelt még két év, és én 18 éves lettem.

Emlékszem, mikor gyerek voltam, úgy kellett könyörögnöm azért, hogy had tanuljak meg zongorázni, most pedig – hogy felvettek egyetemre, és a szüleim vettek egy lakást, hogy ne koleszban kelljen laknom – ők erősködtek, hogy ne hagyjam abba a zongoraleckéket. Én ennek persze csak örültem. Ugyanúgy láthattam őt... s most már felügyelet sem volt körülöttünk.

Tanárom inspiráló személyiségének köszönhetően végül a Zeneakadémiára jelentkeztem. Meg akartam ismerni a klasszikus zongoristák minden titkát; ahogyan őt is még jobban... Mindig csendes volt, türelmes, végtelenül kedves. Nekem mégis az az érzésem támadt, több rejlik benne, mint amit a világ felé – amit felém – mutat. Akartam őt. Minden egyes nappal jobban vágytam rá, s ez az érzés csak nem akart szűnni bennem. Egyre csak égetett belülről, míg végül úgy éreztem, teljesen elhamvadok.

Az sem törte le a kedvemet, mikor egy karácsonyi vacsora alkalmával – amire nem minden hátsó szándék nélkül invitáltam meg – magával hozta egy barátját is. Én viszont láttam, amit a szüleim észre sem vettek: hogy hogyan nézett a másik fiúra; milyen szerelmesen; milyen lélekbehatolóan. Nem, nem szegte a lelkesedést bennem, ahogy a vágyat sem. Inkább csak még inkább szította bennem, mert tisztában voltam vele, hogy ő is kapható dolgokra...

Ennek persze már jó ideje. Azóta kóstolgatom, kerülgetem; mindebből azonban semmi se tűnt fel neki. Olykor-olykor megejtettem egy-egy személyesebb kérdést – néha már talán túl messzire is merészkedve –, ő azonban készséggel, csendesen válaszolt mindre. Rájöttem, hogy drasztikusabb utat kell választanom a szívéhez, különben egy idő után bele fogok bolondulni abba, hogy csak nézem őt, és vágyakozom utána.

***

Egy régi képet nézegettem épp – amit anyám készített rólunk az egyik óra alkalmával – mikor hallottam a csengő halkan csilingelő hangját. Tudtam, hogy csak ő lehet, így gyorsan felkeltem a zongoraszékről, hogy beengedhessem; hogy láthassam.

- Szervusz, Jungkook – mosolygott rám, ahogy belépett. Mindig így köszöntött, s bár gyerekként nem értettem, minek örül ennyire, ma már nem is nagyon érdekelt. A lényeg, hogy láthatom a mosolyát, s hogy ezzel engem is mindig jobb kedvre derít.

- Tanár úr – biccentettem felé, s mikor nem látta, gyorsan végignyaltam kiszáradt ajkaimat.

- Ne haragudj, ma egy kicsit túlöltöztem az órához, de épp egy konferenciáról jövök, és nem volt időm átöltözni. – Amint kimondta, hogy átöltözni, nekem perverzebbnél perverzebb képek villantak fel az agyamban. És nem... egyáltalán nem bántam elegáns öltözetét. Ahogy az ing a mellkasának feszült, és a fekete szövetnadrág kiemelte formás fenekét... Valahogy a legkevésbé sem az foglalkoztatott, hogy nem az alkalomhoz volt öltözve. Na, nem mintha máskor slampos lett volna, de eddig lenge pulóver vagy kardigán takarta előlem teste jórészét.

- Akkor? Kezdhetjük? – Hirtelen ránéztem, mert a gondolataim olyan fordulatot vettek, ahol ez a kérdés egészen más értelmet kapott. Azonban sikerült időben visszatérnem a jelenbe, hogy normálisan tudjak reagálni.

- Persze, már gyakoroltam egy kicsit az új darabot – magyaráztam, miközben megindultam a hangszer felé. – Jöjjön, tanár úr – intettem, mikor leültem a zongoraszékre.

- Yoongi... – felelte nagyot sóhajtva, mellém állva, könyökét a zongora tetején pihentetve.

- Tessék? – pillantottam fel a billentyűkről, és értetlenül méricskéltem.

- Már ezerszer mondtam, hogy szólíts Yoonginak. Nem vagy már gyerek, Jungkook. Elég hülyén érzem magam ettől a tanár úrosditól – forgatta meg szemeit, s orcái a vörös egy egészen halvány árnyalatát öltötték magukra.

- Öh... rendben – pislogtam meglepetten. Valóban említette már, de nem vettem komolyan. Abban viszont igaza volt, hogy már nem vagyok gyerek... korántsem. – Akkor... Yoongi... – Ízlelgettem egy darabig ezt a szócskát, s egyre inkább tetszett a hangzása.

- Hogy állsz a felkészüléssel az előadásodra? – kérdezte hirtelen, mikor egy kisebb szünetet tartottam.

- Hát... egészen jól... – néztem rá bizonytalanul, mire elkuncogta magát.

- Ez nem volt igazán meggyőző. Rendben. Maradok még egy órát, és átvesszük azt is – lépett mellém, majd vékony ujjaival végigsimított a vállaimon. A vérkeringésem azonnal beindult, a szívem gyorsabban lüktetett, és csak bólintani voltam képes.

Meg akarom szerezni.

Kell nekem.

***

Minél több idő telt el így, annál inkább világossá vált számomra, hogy ha nem lépek az ügy érdekében, rövid időn belül meg fogok őrülni.

Valahányszor egyedül voltunk és gyakoroltunk, alig bírtam magammal. Aztán mikor ő hazament, kénytelen voltam könnyíteni magamon, de mindhiába... Minden egyes nap kezdődött elölről az egész.

Az előadásom napján kivételesen nem rá gondoltam. A gyomrom így is éppen eléggé kivolt az idegességtől. Hiába gyakoroltam sokat, és tudtam minden leütést, ideges voltam. Szerettem zenélni, de ritkán adatott meg, hogy ezt nagyközönség előtt tegyem. Egész pontosan... még soha. Legalábbis nem ekkora tömeg előtt.

Gyomorgörccsel a testemben ültem le a zongora elé, s remegő kezekkel nyitottam fel annak fényes fedelét. A fehér billentyűk látványa megnyugtatott – mintha otthon lettem volna. Ujjaimat az elefántcsont-fogak fölé emeltem, de még nem értem hozzájuk. Csak vártam, hogy csend legyen; hogy mások is megadják a tiszteletet a zenének.

Mikor az első hangok felszólaltak, a görcs feloldódott bennem; egészen megnyugodtam. S ez az állapot egészen addig tartott, míg fel nem néztem, s meg nem láttam kedvenc zongora-tanáromat az első sorban ülni csillogó szemekkel. Rámosolyogtam, amit ő viszonzott is, én pedig eldöntöttem, hogy ez az este lesz az, amikor lépni fogok...

Miután a tapsvihar elhalt a zárt ajtók mögött, kicsit kifújtam magam. Próbáltam megnyugodni, és valami ésszerű tervvel előállni, amivel magamba bolondíthatom Yoongit. De semmi nem ugrott be. Csak bámultam a csokor rózsát, amit neki köttettem, megköszönve így a sok segítséget.

Nem is kellett sokat várakoznom, hogy utánam jöjjön. Nagy mosollyal lépett be a szobába; öröme és lelkesedése rám is átragadt.

- Jungkook! Egyszerűen fantasztikus voltál! – lépett oda hozzám, hogy átöleljen. Én próbáltam elhúzni ezt az igen rövid pillanatot, ami végül kegyetlenül gyorsan ért véget.

- Köszönöm – mosolyogtam rá szelíden, majd hátranyúltam, hogy átadhassam neki a termetes csokrot.

- E-Ezt meg miért kapom? – pislogott nagyokat értetlenül.

- Hát... amolyan köszönömféle – vakargattam a tarkómat zavartan. – Nem igazán vagyok jó ebben. – Éreztem, ahogy az arcom egyre melegszik; ahogy a zavar elönti egész lényemet.

- Nagyon köszönöm, de igazából ilyenkor nekem illene virágot adnom a művésznek – pillantott fel rám. Ahogy csodálta a kezében pihenő rózsacsokrot, bennem elpattant valami. Közelebb léptem hozzá, s arcát két kezem közé fogva lágyan megcsókoltam. Csak állt, megmerevedve tettemtől, s meglepettségében még a csokrot is kiejtette kezei közül. Közelebb húztam magamhoz most, hogy nem volt köztünk az a nagy bokréta. Egészen magamhoz vontam, hogy összesimuljon testünk. Alig egy percbe telt, hogy áttörjem védvonalait. Bátortalanul ugyan, de visszacsókolt, és ez boldogabbá tett, mint bármi a világon.

Mikor elváltam tőle, csak a csend maradt meg köztünk. Ő maga elé meredve bámult a semmibe, míg én kipirult arcát, és bő ingbe bújtatott vékony testét figyeltem.

- Most... Most jobb, ha elmegyek – nézett fel rám, majd megfordult, és elhagyta a szobát.