Ciróka - 1. rész

Cím: Ciróka - 1. rész
Páros: Yoongi-Jungkook
Korhatár: +18
Író: Yoki

Jungkook POV

Emlékszem minden érintésre…

Amikor összeköltöztünk a srácokkal, sokszor éreztem magam egyedül éjszakánként, és ilyenkor – ki tudja miért – Yoongi mellé vackoltam be magam. Ő mindig szívesen látott maga mellett, így szinte majdnem minden éjszakát vele töltöttem, amiről a többiek valószínűleg nem is tudnak. Yoongi mindig tudta, hogyan nyugtasson meg, és hogyan terelje a figyelmemet kevésbé letargikus elgondolások felé.

Kiskoromban nagyon szerettem, ha édesanyám elalvás előtt a hátamat cirógatta. Könnyebben aludtam el ilyenkor, és sokkal kipihentebb voltam reggelente. Ez az érzés a mai napig élénken él bennem, és ez az egyetlen dolog, amitől bárhol és bármikor képes vagyok megnyugodni és elaludni. És erre Yoongi is hamar rájött… Ha befeküdtem mellé, már automatikusan hasra fordított, vagy magának háttal, hogy cirógatni tudjon hosszú ujjaival. Ilyenkor minden rossz gondolatom, mélabús érzésem elmúlt; megnyugodtam, és perceken belül már az álmok mezejét tapostam.

Hónapokig kerestem menedéket Yoonginál, miközben Jin – és a többiek – semmit sem sejtett az egészből. Ez leginkább azért van, mert mindig az éjszaka közepén lopóztam át, mikor rosszat álmodtam, vagy olyankor, mikor a többiek már békésen aludtak, de engem nem hagytak a gondolataim pihenni. Fogalmam sincs, miért épp Yoongi volt az az ember, akihez fordultam. Talán mert jól tudtam, ha nem tud elaludni, őt is bántja a jövő gondolata, vagy időnként a múlté. Azt hiszem, kölcsönösen segítettünk egymásnak azzal, hogy együtt aludtunk.

A hónapok végül évekké cseperedtek, és nálunk ez már amolyan rutinná, szertartássá vált. A mi kis éjszakai szertartásunkká.

Mikor beköltöztünk az új dormba, az első éjszaka olyan idegennek éreztem a külön szobámat; azt, hogy egyedül vagyok, hogy ismét felkerestem Yoongit. Ő még az éjjeli lámpa gyér fényénél olvasgatott, mikor csendesen benyitottam, és megkerültem a nagy polcot, ami elválasztotta őt Seokjintől.

- Szia – suttogtam bátortalanul. Valamiért elbizonytalanodtam. Azt gondoltam, most, hogy külön szobám van, Yoongi majd elküld magától. Ám minden kételyem, minden bizonytalan érzésem alaptalannak bizonyult. Letette a kezében tartott könyvet a lámpa mellé, majd melegen rám mosolygott.

- Szia – köszönt suttogva, nehogy felébressze szobatársát. Halkan arrébb csúszott, és megveregette az üres helyet maga mellett. Én pedig boldogan vetettem be magam mellé. Egyből a hasamra fordított, majd ismét a kezébe vette a könyvét, és miközben újra elveszett a sorok között, finom ujjai a hátamon cikáztak, éppen hogy csak érintve bőrömet. Egyből libabőrös lettem az ismerős érzésre, amit ő csak megmosolygott. Nagyon jól aludtam azon az éjjelen.

Reggel azonban valami megváltozott…

Mikor ébredezni kezdtünk, Yoongi ismét a hátamat cirógatta, ahogyan az este is. Ezt gyakran tette, hogy gyengéden ébresszen, most azonban más érzés volt… Furcsa érzés… A libabőr megint csak végigfutott testemen, gyomromban pedig apró pillangók kaptak szárnyra, hogy elhagyva emésztőszervemet, a torkom felé vegyék az irányt, elszorítva azt. Micsoda gyilkos pillangók! Egyből kipattant a szemem, egy cseppet sem voltam álmos. Valami más annál inkább…

- Hyung – szólaltam meg dörmögős-rekedt hangomon. – Ezt… Ezt most ne – szóltam rá figyelmeztetőn.

- O-Oké – húzta el kezét, és bár nem láttam arcát, tisztán hallottam hangjából a teljes elképedést. – Valami rosszat tettem? – kérdezte néhány perc csend után, amit én arra használtam, hogy lenyugtassam a vadul dobogó szívemet, ami felcsúszott a pillangók mellé a torkomba. Komolyan, a saját testem fog kinyírni! Mi a fene van velem?

- Nem. Nincs semmi, csak… Semmi – feleltem elhaló hangon, majd hirtelen felültem, és kitrappoltam a szobából.

Mivel senki nem volt a fürdőben, bezárkóztam, lehajtottam a WC ülőkét, és leültem rá. Gondoltam, megvárom, még a pulzusom felvesz valami normál ritmust, de ez csak nem akart bekövetkezni, ezért hideg vízbe fojtottam arcomat, s mikor ez sem segített, ledobáltam a ruháimat, és beállva a zuhany alá, egész testemet hűtöttem a sűrűn folyó cseppekkel.

- Mi van velem? – kérdeztem a csempétől, de az csak nem akart válaszolni, ezért képen töröltem, majd elzárva a csapot, megtörölköztem, nehogy még mindennek a tetejébe meg is fázzak.

Miután visszatérve szobámba, magamra kapkodtam néhány ruhadarabot, felkerestem a konyhát, és odaérve felrántottam a hűtő ajtaját, hogy aztán meghúzzam a vizesflakont. Ekkor azonban megéreztem egy kezet a hátamon, ahogy végigsimít rajta. Jól ismertem ezt a kezet, és most már az érzés is ismerős volt, amit kiváltott. Újra szabadjára engedte a gyilkos pillangókat, és újra szaporább tempóra ösztönözte szívemet. Ami új volt, az a remegés, ami egész testemet bejárta, majd elérve kezemet, úgy döntött a flakont tartó végtagom, hogy inkább megválik a műanyagtól, így az hangosan csattant a konyhapadlón, kiengedve tartalmát lábunk alá.

- Kook! Jól vagy? – húzott arrébb egy hirtelen rántással.

- É-Én… Igen… Azt hiszem, igen… - válaszoltam a padlót bámulva, elmerengve azon, hogy biztosan a régi dormban hagytam a negyedik kerekemet. Mert bizony valami nem stimmelt. A testem nem úgy reagált, ahogy azt szerettem volna. De mit is szerettem volna?

- Mi van veled? – kérdezte közelebb hajolva, amit nem tartottam indokoltnak, hiszen hangerejét is halkabbra vette, így biztosan nem hallhatta más. Csakis az én hallójárataim gyönyörködtek hangjában. Mindig ilyen szép volt a hangja? Ilyen férfias? Ilyen… minden-érzést-kifejező? Ez kész… Már a hallójárataim is becsavarodtak – minden szót egy-egy dallamként fognak fel, elterelve ezzel a gondolataimat nagyon messze. – Olyan furcsa vagy… Akarsz beszélgetni? – Ez persze azonnal észhez térített.

- NEM! – vágtam rá hirtelen, és indokolatlanul hangosan. Na, ha eddig nem hallották a beszélgetésünket a többiek, akkor most biztosan magunkra vontam a figyelmüket. Ez totálisan olyan, mint egy rossz horror film, ahol a főszereplő srác testébe beköltözik valamilyen idegen lény, és átveszi az irányítást felette. Fogalmam sem volt mit miért teszek, és miért úgy reagálok dolgokra, ahogy.

Az egész nap így telt, sőt, az egész hét. Aztán a következő, és a következő is… A végén már nem számoltam. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy mennyi ideje nem jártam már Yoonginál éjszaka. Borzasztóan hiányzott, de ahogy a testem reagált rá mostanában, inkább kerültem őt és a közelségét – persze csak finoman, nehogy a többieknek is feltűnjön. Bár fogalmam sincs, miért éltem ama téves hitben, hogy nem sejtenek semmit. Hiszen Jinie hyung még le is diplomázott, tehát annyira hülye nem lehet, hogy nem vett észre semmit.

Ez akkor vált teljesen bizonyossá bennem, amikor mindentudó pillantásokkal méregetett, miközben én Yoongit bámultam egy fotózás alkalmával. Azt próbáltam kideríteni – miközben tetőtől talpig végigmustráltam minden egyes porcikáját –, hogy mi lehet az, ami ezt a furcsa viselkedést kiváltja belőlem. Nos, erre nem kaptam választ, viszont a testem megint a lehető legidiótább és legszokatlanabb módon reagált arra, ahogy Yoongi a kamerának pózolt – ajkaim maguktól mondtak búcsút egymásnak, szemgolyóim pedig úgy gondolták, nem látják rendesen bámulatom tárgyát, így még kijjebb merészkedtek szemgödrükből, hogy közelebbről is szemügyre vehessék azt a félistent. Minderre azonban csak akkor döbbentem rá, mikor Seokjin mellém lépett, és felém nyújtott egy zsebkendőt:

- Valami folyik a szád szélén – kuncogta.

Én – mint aki bűvöletből tért vissza – hamar becsuktam számat, és szemgolyóimat is visszatessékeltem helyükre, rájuk parancsolva, hogy bizony a helyükről is kitűnően látják Yoongit, sőt… több mint kitűnően.

- Öh… Én csak… - Próbáltam kinyögni valami válasz félét, de erre Seokjin csak elnevette magát, majd hátat fordítva a kamerásnak – és ezzel együtt csodálatom emberi tárgyának is – átkarolta vállamat, és a legnagyobb feltűnés nélkül elvezetett egy csendes sarok felé, ahol hirtelen szembefordított magával.

- Mi történik veled Jungkook? Ha? Kezdesz szétzuhanni. És ez többnyire – sőt nem többnyire, mint inkább mindig – akkor fordul elő, mikor meglátod Yoongit, vagy a közelében vagy. Történt valami, amiről nem tudunk? – fürkészte értelmes szemével arcomat, reakciók után kutatva. Nem hiába szerzett diplomát… Tudhat valamit… Vagy csak én vagyok ostobább, mint hittem.

- Hyung, nem tudom, mi van velem! – fúrtam arcom mellkasába kétségbeesésemben. – Olyan furcsán érzem magam hetek óta. Pedig küzdök ellene, elhiheted! De ha Yoongi hyung a közelemben van, akkor… akkor olyan furcsán érzem magam. Neked voltak már pillangók a gyomrodban? És a torkodban? Akart már megölni téged a saját tested? Hát engem az elmúlt hetek alatt többször is! Méghozzá a saját szívem! Na meg a pillangók! Egyáltalán honnan jönnek azok? Bennünk vannak születésünktől kezdve? Vagy valaki oda teszi őket? És ki? És hogy teheti? És nem gondol arra, hogy ez veszélyes? – Csak hadováltam össze-vissza, áradtak belőlem a kérdések, amik azóta a különös reggel óta nyomták bensőmet. Ami azonban még inkább meglepett, az az volt, hogy Seokjin hangos hahotázásba kezdett.

- Nagyon aranyos vagy, tudod? – simogatta meg fejem búbját. – Szóval pillangók verdesnek a gyomrod táján, és a szíved is hevesebben ver, mikor meglátod őt? – Csak bólintottam. – Jungkook, nem lehet, hogy… szerelmes vagy?

- Ne haragudj, nem hallottam jól. Mit mondtál? – néztem rá úgy, mint aki a maradék józan eszét az én negyedik kerekem mellett hagyta régi szobájában.

- Jungkook, azt hiszem, beleszerettél Yoongiba – közölte halkan, egyszerűen, mindenféle kertelés nélkül. Most rajtam volt a sor, hogy hasamat fogva hangos hahotázásba kezdjek.

- Hyung, elment az eszed? Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? – kérdeztem még mindig nevetve, könnyeimet törölgetve, ám arckifejezésétől belém fagytak könnyeim, és a mosoly is lehervadt arcomról. – Ugye?! – kaptam öltönyének hajtókája utána reményvesztetten.

- Kook – helyezte kezeit megnyugtatóan vállaimra – tudom, hogy nincs még tapasztalatod ilyen téren, ezért hidd el, ha azt mondom, te beleszerettél Yoongiba. – Együtt érzően simított végig arcomon. – Tudom, ezt nehéz lesz elfogadni, de előfordul az ilyen. Azonban nem dönthetek helyetted semmiben, a saját szívedet kell követned, és a többi sablonos marhaság. Figyelj rám, Jungkook! Azt hiszed, a többiek nem vették észre? Már mindenkinek szemet szúrt, hogy furcsán viselkedsz Yoongi közelében, és az a legrosszabb, hogy ezzel őt is összezavarod. Beleszerettél a csapattársadba. Na, bumm! És akkor mi van? Jungkook, sok minden van az életben, amit irányíthat az ember. De a szívünk nem ilyen, ahogy az sem, hogyan érezzen. A legjobb az lenne, ha elmondanád Yoonginak, hogyan érzel… vagy inkább, hogy mit vált ki belőled.

- T-Tessék? Megőrültél, hyung? Mégis hogyan juthat ilyen az eszedbe? Már látom is magam előtt: miután elmondtam mindent Yoonginak, két választásom van. Egy: pofán röhög, majd faképnél hagy ezekkel a fura érzésekkel. Kettő: pofán röhög, majd megajándékoz egy szép balegyenessel, és utána hagy ott ezekkel a kusza érzésekkel, a pillangókkal, és a gyilkos szívemmel.

- Kook, én már beszéltem Yoongival erről az egészről. Elmondta, hogy amióta csak összeköltöztünk, többször is előfordult, hogy vele töltötted az éjszakát. Nézd, azt csinálsz, amit akarsz. Te érzed, hogy mi a jó neked. De annyit had mondjak még… Yoongi elmondta azt is, mennyire hiányzol neki… - tette hozzá csendesen, majd visszatért a többiekhez, otthagyva engem kusza gondolataimmal, hevesen dobogó szívemmel, és vöröslő arcommal, melyet utolsó megjegyzése váltott ki belőlem.

Az elkövetkező napokat elmém csendes zugában töltöttem többnyire. Egyre csak azon törtem a fejem, mit kellene tennem, mi lenne a legjobb megoldás? Beszéljek Yoongival? De mi lesz, ha megutál? Ne beszéljek vele, és hagyjak mindent a régiben? De akkor hogyan fogom kibírni nélküle a továbbiakban? Észre sem vettem, mennyire a szívemhez nőtt…

Mikor erre rádöbbentem, megvolt a megoldás: muszáj beszélnem vele. Már csak az a kérdés, hogyan is adjam elő ezt az egészet.

Az egyik délelőttünk szabad volt, mert csak délután kettőtől volt táncpróbánk, így mindenki lazsálhatott egy picit. Ebéd után én ledőltem, mert degeszre ettem magam – hiába, Jinie hyung egyszerűen istenien főz. Ágyamban feküdtem hason pihegve, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, és valaki becsoszog rajta. Bár kíváncsi voltam, ki lehet az ilyenkor, de a fejem úgy döntött, engem ez nem érdekelhet annyira, hogy meg is mozdítsam bármelyik porcikámat. Így aztán tovább feküdtem mozdulatlanul, várva arra, hogy a szobába lépő közölje érkezésének okát.

Ám amikor éreztem, hogy a matrac mellettem lesüpped, és egy kéz a hátamat kezdi simogatni, egyből kipattantak szemeim, és már a fejemnek sem volt ellenére, hogy a másik irányba fordítsam. Természetesen Yoongi hyung volt az. Efelől eddig sem volt kétségem. A keze érintése elárulta őt. Nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy végigsimított gerincem mentén.

- Yoongi, kérlek… - szólaltam meg végül nyűgösen.

- Kookie, nem gondolod, hogy beszélnünk kellene? Mi van veled? – noszogatott halkan. Én erre a hátamra fordultam, és a szemébe néztem.

- De gondolom – sütöttem le végül pilláimat.

- Jin hyung említett pár dolgot… pillangókról meg gyilkos szívről, de az egész egy nagy katyvasz volt, szóval nem sokat értettem belőle. – Állam alá nyúlva megemelte a fejemet, hogy végre lelkének tükreit bámuljam a saját sötét jövőm helyett. – Elmagyaráznád? – kérdezte olyan gyengéden, hogy egészen elámultam.

- Én csak… Én… Szóval, tudod én csak… - Egyszerűen nem tudtam, hogyan foghatnék hozzá. Hogyan is vallhatnám be neki? Mit is gondoltam? Csak kétségbeesetten bámultam rá, és kerestem agyamban a szinonima szótárat, hátha segítségemre lesz, de valamelyik mélyebben elfekvő fájlban raktározhattam el.

Yoongi csak szelíden elmosolyodott, majd kezének meleg érintését arcomról levezette mellkasomra, majd hasamra.

- Nem mered elmondani nekem? – kérdezte még mindig azon a kedves-szelíd hangján. Aztán kezét tovább vezette csípőm irányába. Csak ekkor fogtam fel igazán, hogy bizony, ha tovább halad, akkor akadályba fog ütközni… Ujjai hirtelen megálltak, és ő egész testében szoborrá dermedt. – Jungkook, te… te most…

Szégyenemben azt sem tudtam, hová forduljak. Csak paradicsom-arcom elé kaptam a párnámat, majd a fal felé rántottam testemet.

- Ez az egyik, amiről beszélnünk kellene, hyung – dörmögtem párnám puha anyagába. – Ne haragudj – fúrtam arcomat még jobban a jótékonyan takaró textilbe, hátha beszippant, de úgy tűnt, már a szobám sem az én oldalamon áll. Még mindig ugyanott feküdtem, szégyenben és vágyban úszó testtel, és nem tudtam mit is mondhatnék, vagy tehetnék. – Hyung, nem rapelnél nekem? A szövegeidtől általában megnyugszom – közöltem párnám sötét anyagával.

- Öh… Persze. – Hallottam a hangján, hogy meglepődött, majd azt hiszem, kutakodni kezdett elméjében, hogy mivel nyugtathatna meg leginkább. Hát nem jól választott…

A második nevem SUGA a.k.a August D.

Amikor az utcán sétálok, az emberek az én nevem suttogják.

Az ütemem Daegutól Apgujungig elterjed.

A zeném él és lélegzik az egész világon.

A szénavágó meglovaglása az én ütemem.

Egy gyerek sámán vagyok, igen, ez vagyok én.

Tudtad, hogy a fele azoknak a dolgoknak, amiket a tv-ben látsz, az Kagemusha?

Te csak nagyokat mondasz a száddal, és ezt a rapben próbálod kiadni.

A kemény, királyszerű rappem harci szelleme üti az összes trógerét.

Elmerültem a hangjában és a szövegben, fel sem fogva, melyik szövegét választotta, és mi következik ezután…

Az én munkám megfogja az összes névtelen rappert,

akik azt hiszik, hogy ők a mindenség, és behízelgik magukat.

Próbálhatsz ártani nekem, de ilyen egyszerű szavaktól csak erősebb leszek, ez kész csoda.

Egy tengeri csillag vagyok, aki az irigységed és a féltékenységed zabálja, és ez által nő meg.

Mint tudod, a hangom fel fog izgatni.

Férfi vagy nő, a nyelvem mozgásra fog késztetni.

- Ahj, hyuuung! Muszáj volt? – Kezeimet hallószerveimre tapasztva vágtam hasra magam, és keservesen nyöszörögtem a bennem tomboló vágytól. De igazán akkor pöccentem be, mikor meghallottam, hogy halkan kuncog. Mi? Direkt csinálta?

- Ne haragudj Jungkookie, de igen, muszáj volt. – Hallottam hangjában a szórakozottságot, és még akkor is halkan nevetgélt, mikor felemelkedve ágyamról készült elhagyni a helyiséget. – Na, szedd össze magad, mennünk kell próbálni – vetette még oda, majd jókedvűen távozott. Én csak szúrósan néztem utána, de ezt ő már nem láthatta, így az ajtót illettem haragos pillantásaimmal.

Miután nagy nehezen mindenki összeszedte magát, együtt indultunk próbálni. Én még mindig haragudtam Yoongira, amiért így játszott velem. Nem is voltam hajlandó hozzászólni, és ezt Jin is szóvá tette, de mikor elmeséltem neki, mi történt, ő is csak kinevetett. Ezek után úgy döntöttem, ma ne szóljon hozzám inkább senki, mert a végén mehetek a kiskorúak börtönébe… És még Bang PDnimtől is kapnék a fejemre, amiért két tagot is pótolnia kell…

Nagyot sóhajtottam, mikor beléptünk a gyakorló terembe, ahol már várt ránk a koreográfusunk.

- Heló, fiúk! Kezdjünk neki! Először a régebbieket vesszük át bemelegítés gyanánt, aztán jöhetnek az újabbak.

Így is történt. Az első néhány órában régebbi koreókat vettünk át, mint a No more dream, a We are bulletproof pt. 2, az I need u és a Run.

Mikor a Runt táncoltuk, feltűnt valami. Először azt hittem, csak képzelődöm, de minden egyes alkalommal megtörtént, így félretettem annak a lehetőségét, hogy az elmúlt hetek alatt becsavarodtam, és ennek köszönhetően képzelődöm.

Mikor Yoongi része jött, minden egyes alkalommal a tükrön keresztül az én tekintetemet kereste. Először csak véletlenül néztem feléje, majd egyre gyakrabban, hogy megbizonyosodjam az igazamról. Mindig rajta kaptam, hogy engem bámul, és önmagában ez is furcsa volt, de ami igazán meglepett, az a kis mosolyféleség, ami megbújt szája szegletében – egészen… állati volt. Sosem láttam őt még ilyennek.

És amikor az I need u-t táncoltuk… ott omlottam össze igazán…

Bár már kismilliószor elpróbáltuk, arra lettem figyelmes, hogy Yoongi folyamatosan ront. Ezért aztán Hobi ránk parancsolt, hogy üljünk le, és várjuk meg, míg helyre teszik a dolgokat Yoongi hyunggal. Én a tükörnek háttal foglaltam helyet – vagy inkább pontosabb azt mondanom, hogy elterültem, mint egy zsák. Ennél tovább képtelen voltam vonszolni magam.

Mikor kicsit összeszedtem magam és a szétesett részeimet, Yoongit kezdtem bámulni, és feltűnt, hogy mindent tökéletesen csinál, sőt, több mint tökéletesen. Sosem láttam még ilyen szexisen táncolni az I need u koreóját. Azonban egy lépést mindig elrontott, hogy elölről kelljen kezdenie az egészet. Az is feltűnt számomra egy idő után, hogy mindeközben engem les szeme sarkából…

Mi a fene folyik itt?

A hosszú és fárasztó próba után – hála Yoonginak – alig vártam, hogy hazaérve hideg víz alá dughassam fejemet, és ismét kioszthassam a csempézett falat arról, hogy mennyire nem fair, ami velem történik.

Az este további része csendesen telt. Már-már túl csendesen. Gondolom, Yoongi hyung megkapta a magáét a többiektől, amiért miatta vagy 1-2 órával tovább tartott a próba a tervezettnél. Ám a fárasztó nap ellenére sem jött álom a szememre. Körülbelül éjfél körül kerültem ágyba, de még hajnali háromkor is csak a lepedőt gyűrtem össze a forgolódásommal. Végül úgy döntöttem, inkább iszom egy pohár forró vizet, hátha az segít.

A hűtőben kutakodtam a víz után, mikor meghallottam a lépteket a hátam mögül.

- Te sem tudsz aludni? – hallottam meg az ismerős, mély-rekedt hangot, mire ijedten pördültem meg tengelyem körül, továbbra is a hűtő ajtajában fagyasztva le a hátsómat.

- Nh… Nem – válaszoltam csendesen.

Yoongi közelebb lépett hozzám, aztán még közelebb, és még közelebb. Végül annyira közel került, hogy az orrunk szinte összeért.

- Sajnálom a mai próbát – suttogta. – Valami teljesen elvonta a figyelmemet – nézett jelentőségteljesen szemembe.

Ezután csak arcát kezdte közelíteni felém, amitől megrémültem. Felkészültem én erre egyáltalán? Vajon… vajon milyen lehet a csókja íze? Orrunk már összeért, mikor meghallottunk egy ajtót nyitódni, és a fürdő ajtaját becsukódni, mire én egyre vörösödő fejemet elkaptam, és messzire léptem Yoongitól. Ő csak benyúlt a vízért a hűtőbe, mintha mindig is ezt tervezte volna.

- T-Te most… Te meg akartál csókolni? – Határozott és szemrehányó akartam lenni, de elcsuklott a hangom az izgatottságtól.

- Tessék? – kérdezte jóízűen kuncogva. – Dehogy! – lépett közelebb, majd egyenesen szemembe nézett. – Hidd el, tudni fogod, ha meg akarlak csókolni – kacsintott rám, majd meghúzta az üveget, és ott hagyott a konyha közepén.

Ezt most jól hallottam? És úgy értette, ahogy én értettem, hogy értette? Ahj, ki érti ezt már?

Végül hajnali négy óra körül sikerült magamhoz édesgetnem az álommanót. Addig csak feküdtem, és a plafont bámulva gondolkodtam a konyhában történteken. Mit csináljak?

(Dalszöveg: BTS – Cypher pt. 3 (feat KILLER); magyar fordítás: ShiroO Fansub (https://www.youtube.com/watch?v=4X2Sxlf9Td0))