Unbelievable trilógia: Töltött gombóc

Cím: Unbelievable trilógia
Alcím: Töltött gombóc (AU)
Páros: Changkyun (Monsta X)-Jimin (BTS)
Figyelmeztetések: yaoi, smut
Korhatár: +18
Író: Yoki

Jimin POV

Évek óta jártunk ugyanazzal a metróval, én mégis csupán annyit értem el ez idő alatt, hogy már nem két ajtóra álltam tőle, hanem három lépésnyire. Minden nappal közelebb merészkedtem, hátha felfigyel rám, de se ott, se az iskola folyosóján nem tűntem fel neki.

Bár nem egy osztályba, de egy főiskolára jártunk, s én minden alkalmat megragadtam, hogy megcsodálhassam őt. Volt néhány közös óránk – amiket persze szintén az ő bámulásával, testének feltérképezésével, és a képzeletem játékaival töltöttem – de semmi több. Nem mertem megszólítani. Ő volt... az Ászok Ásza; a suli "királya"; mindenki kedvence. Nem az az üresfejű, kigyúrt alfahím; ellenkezőleg: intelligens volt, kedves mindenkivel, szorgalmas és kitartó. Egyszerűen csodáltam őt; odavoltam érte. Kár volt tagadnom, hogy fülig belezúgtam – talán már az első napokban.

Aznap is minden a megszokott módon ment. Iskolába menet félálomban is őt kémleltem a metró korlátjába kapaszkodva a sok emberfejen át, a folyosókon is rajta tartottam a szemem, délután pedig igyekeztem, hogy elérjem azt a hazafelé tartó metrót, amivel ő is utazott. Szinte közvetlenül mellette álltam – annyian voltak –, így nem tudtam zavartalanul, feltűnés nélkül nézni őt. Néha azért sikerült egy-két pillantást vetnem rá, de teljesen elkeseredtem, hogy nem gyönyörködhetem szép arcában nyugodtan. Már majdnem elértük a megállót, ahol ő leszáll, mikor hirtelen fékezett a szerelvény, és elsötétült minden. A fékezés erejének köszönhetően én megtántorodtam, és nekiestem a mellettem állónak. Sűrű bocsánatkérésbe fogtam, amiért majdhogynem ledöntöttem a lábáról, ám amikor megszólalt, belém forrott a szó.

- Nem történt semmi! – Két vállamnál fogva segített talpra állni a vaksötétben. Már biztosan álltam lábaimon, ő azonban még mindig kezei között tartott. Szerencsére nem láthatta, hogy milyen karmazsin színt öltöttem magamra; ő volt az. Hozzám szólt. Megérintett. Nem érdekelt, hol vagyok, és mi történik pontosan; boldog voltam. Mintha egy csodálatos, hihetetlen álomba csöppentem volna.

Hirtelen újra kivilágosodott az egész kocsi, ő pedig ott állt velem szemben, még mindig vállaimnál tartva. Az arcomat méregette, mire eszembe jutott, hogy mennyire vörösek az orcáim. Mikor rá emeltem tekintetem, egy halvány mosolyt láttam átfutni arcán, majd elengedett, és megkapaszkodott. Ám a szerelvény ismét megállt – egy hirtelen rándulással – és a villanyok is kialudtak – újfent. Az ismételt fékezésnek köszönhetően meginogtam, és elvesztettem az egyensúlyomat, így valakinek az ölében kötöttem ki.

- Tudod, előbb meghívhatnál vacsorázni – szólalt meg a fülem mellett a vágyott hang.

- N-Ne haragudj – suttogtam szégyenlősen.

- Az is kész csoda, hogy három év után végre hozzám mersz szólni, de hogy egy este alatt kétszer is letámadj! Elképesztő – kuncogott, én pedig fogtam a fejem szégyenemben. – Épp ideje volt...

- Hogy... mi? – kaptam felé fejem, de persze nem láttam semmit.

- Elég szomorú, hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy megszólíts... na meg egy metro-leállás. Azt hitted, nem vettem észre? Nem csak te figyeltél ám engem – hajolt fülemhez, hogy oda suttogjon, én pedig csak nagyot nyeltem, ahogy megéreztem forró leheletét fülem érzékeny bőrén.

- Én ezt nem... – Nem hagyta, hogy befejezzem. Ott, a metrókocsi kellős közepén, az embertömegben, a vaksötétben olyan hirtelen hajolt ajkaimra, hogy feleszmélni sem volt időm, és már el is vesztem csókjában.

Ahogy teltek a percek, egyre hevesebben viszonoztam ajkai mozgását, végül pedig ölében ülve, nyakába karolva faltam párnáit. Próbáltam nem nyögni az érzéstől, amit kiváltott belőlem, elvégre mégiscsak nyilvános helyen tartózkodtunk. Már épp ingem gombjainál kezdett matatni, mikor hirtelen felgyúltak a fények, mi pedig úgy röppentünk szét, mint két megriasztott vad.

- Nos? Mi lesz azzal a vacsival? – állt fel mellém, hogy megkapaszkodhasson.

- Én... ismerek egy helyet... finom a töltött gombócuk – feleltem halkan.

- Én is tölteném – lépett el mögöttem, majd eltűnt az ajtó mögött.

***

Mindennek már lassan másfél éve. Azóta már nem egy töltött gombócot ettünk meg abban a sarki vendéglőben. Sőt, ami azt illeti azóta össze is bútoroztunk. Úgy gondoltuk, egy albérletre kettőnknek mégiscsak kevesebb pénzt kell kidobnia, mintha mindketten fenntartanánk egyet, így alig egy évvel ezelőtt átköltöztem Changkyunhoz.

Mondhatnám, hogy könnyebb lett minden, de hazudnék. Valóban lakva ismerszik meg az ember... és az ember étvágya... Minden értelemben...

Persze jól kijöttünk egymással, én pedig nem is lehettem volna boldogabb, csakis vele. Szívesen mostam, főztem rá, cserébe pedig olyan szeretettel ajándékozott meg, amit még senkitől nem kaptam. Ahogy néha rám nézett... Már a gondolatára is megrándult az alhasam, és megremegett a szívem.

- Chim! Megjöttem! – hallottam az előszobából.

- Szia! Konyha!

Alig egy perc elteltével megéreztem a két kart körém fonódni, állát pedig vállamra támasztotta.

- Mmm... Jó illata van – szimatolt.

- Töltött gombócot készítek – kuncogtam.

- Hmm... Én most mást töltenék – csókolt nyakamba, én pedig egy percre lehunytam szemeimet, átadva magam az érzésnek. – Gyere ide – fordított meg ölelésében, majd kivette kezemből a kanalat, és olyan hirtelen pakolt fel a pultra, hogy csak nyekkenni tudtam.

- Kyunie, így sosem lesz kész a vacsora – nyögtem, tiltakozásnak szánva, de igen gyengére sikeredett.

- Nem baj. Csak téged akarlak vacsorára.

***

- Ah... Kyunh... Mindjárth – nyögtem nehezen, de ahelyett, hogy gyorsított volna tempóján, beteljesítve ezzel az elkerülhetetlent, lelassított.

- Hová sietsz? – hajolt gerincemre, s ezernyi puszival hintette be.

- Kérlekh... Csak egy kicsit mégh... – A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon, egész testem kielégülésért remegett.

- Talán... Ha szépen kérsz, megfontolom – kuncogott halkan.

- Kérlekh... kérlek szépenh – leheltem a konyhapultra.

- Mire kérsz? – hajolt közelebb, ezzel beljebb tolva magát, ami egy hangos nyögést váltott ki belőlem.

- Arra hogy... Kérlekh... Engedd, hogy elélvezzekh – könyörögtem neki, szinte már nyüszítve a feszítő vágytól.

Nem szólt semmit, csak újra gyorsítani kezdett, nekem pedig nem kellett sok, hogy hangosan kiáltva élvezzek a konyhaszekrény ajtajára.

- Ahh... már megint takaríthatok – sóhajtottam pár perc elteltével. – És a vacsora is oda...

Erre csak felnevetett, majd felkapva a földről, a háló felé vette az irányt.

- Ne aggódj, tudok egy finomabb vacsit, a takarítással pedig ne törődj. Még maradt egy gombóc, amit alaposan meg kell töltenem...