Unbelievable trilógia: Ne törj össze!

Cím: Unbelievable trilógia
Alcím: Ne törj össze! (AU)
Páros: Yoongi-Hoseok (BTS)
Figyelmeztetések: yaoi, slight smut, slight fluff
Korhatár: +18
Író: Yoki

Yoongi POV

Nem sűrűn jártam ilyen helyekre. Nem nekem valók. Azt mondtam volna, "nem sűrűn"? Helyesbítenék: soha! Most is csak egy haverom kedvéért tettem be a lábamat, de ő persze azonnal felszívódott egy kis szöszivel, magamra hagyva gyér tánctudásommal, és szégyenlős-mogorva mivoltommal.

Nehezen teremtettem kapcsolatot bárkivel. Nem azért, mert antiszociális volnék, vagy ilyesmi, egyszerűen csak... idegesítettek az emberek... az idióta emberek. Ezért igyekeztem távol tartani magam tőlük. Így azonban addig fajult a helyzet, hogy alig beszélgettem, és az ismerkedés is nehezen ment.

Hogy véletlenül se ismertessem meg kissé kellemetlen személyiségemet a bárban lévőkkel, magamban iszogattam, s közben a táncparkettet fürkésztem, hátha tanulok valami érdemlegeset.

Olyan hirtelen tűnt fel, mint villám az égen, s látványa is hasonló nyomot hagyott szívemen. Vörös haja tűzként pislákolt az embertömegben, és a mozgása... Sosem láttam hozzá hasonlót! Szexi volt, kívánatos... pont az esetem! Mégis előre láttam, mi lenne a vége: beleszeretnék, de attól félnék, egyszer megismeri igazi valómat, ami nem tetszene neki, s végül elhagyna; magamra hagyna az összetört szívemmel, és üresen tátongó lelkemmel.

Néha elképesztett, milyen sötét jövőképet tudok festeni magam elé. Éppen ezért minden próbálkozást mellőztem az életemből. Ez a fiú mégis... annyira piszkálta a fantáziámat, hogy azon kaptam magam, hogy koktélomat legurítva indultam meg a parkett felé, hogy közelebbről is szemrevételezhessem.

Egy ideje már próbáltam felvenni a ritmust a testemmel – igen kevés sikerrel, mikor körbepillantva rájöttem, hogy a kis vöröske eltűnt a szemem elől. Elkomorodva mozogtam tovább a zenére, elkönyvelve magamban, hogy ez az este is éppolyan szörnyű és magányos lesz, mint a többi. Ekkor az ütem lelassított, hogy valami andalítónak adja át helyét, valaki pedig mögém lépett, átkarolva derekamat.

- Szabad egy táncra? – A hangja is éppen olyan perzselő volt, mint kinézete. Megfordultam, hogy lássam, bár sejtettem, hogy ő az: a vörös hajú démon; a táncparkett ördöge.

- A-Aha – nyögtem ki válaszomat megilletődve, mire ő a két karomat nyaka köré fonta, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz, így ringatózva a lassú melódiára.

Saját magamat is megleptem azzal, mennyire összezavart, mennyire legyengített egyetlen pillantás is, melyet rá vetettem. A szokásosnál is szótlanabbá váltam, csak épp ezúttal nem a mogorva mivoltom varrta össze ajkaimat, hanem a szégyenlőség. Ez a fiú minden tekintetben tökéletes volt; egy tízből tízes. Míg én... én voltam...

Ahogy hozzá simultam, éreztem szálkás testének kifogástalan vonalait, csontjaira tapadó kemény izmait; szemeimet pedig szinte elvakította arcának eszményi szépsége.

- Tudod... nem csak bámulni szabad – hajol nyakhajlatomba, hogy biztosan meghalljam a hangos zene ellenére is. Nem értettem, mire céloz, de ekkor hátranyúlt, hogy egyik kezemet lefejtse nyakából, és végigvezetve testén, fenekére simítsa azt. Csak nagyokat pislogtam merészségén, és "lányos" zavaromban azt sem tudtam, hova nézzek. Mikor pedig azt hittem, ennél zavarba ejtőbb dolog nem is történhet a mai este folyamán, a zene ritmusa ismét gyorsabbra váltott, mire ő megpördített a tengelyem körül, hogy hátamhoz simulva vezesse mozgásomat.

Ahogy öle a fenekemnek simult, legszívesebben hangosan nyögtem volna minden egyes csípőkörzésénél, ám próbáltam tartani magam – nem akartam, hogy azt gondolja, ennyitől elalélok... Pedig de... Annyira jól csináltam; annyira értette a dolgát, hogy tíz perc elteltével kipirulva, levegőt kapkodva mozogtam vele együtt, hátsó felemet mindinkább hozzádörgölve. Azt hittem... azt gondoltam, ez minden, amit ki tud hozni belőlem, de mikor kezét végigvezette mellkasomon, hogy ölemet is végigsimítva megállapodjon rajta, folyamatosan ingerelve, akkor rájöttem, hogy ő nagyon is tudja, mit akar; és hogy ez az este korántsem lesz olyan unalmas, mint az eddigiek.

Mielőtt a nadrágomba élveztem volna tőle, elkaptam a karját, hogy magam után húzzam a mosdók felé. Nem úgy tűnt, mintha nagyon ellenkezne, és mikor elértük a férfimosdó ajtaját, ő volt az, ki belökött rajta, s ajkaimra marva botladozott el az egyik fülke felé. Miután bejutottunk, becsukva az ajtót szinte felkent a falapra, hogy letérdelve elém kezdjen neki nadrágom kibontásához.

- Ohbasszameg – csúszott ki a számon, mikor ajkai körém szorultak. Nem kellett sok, hogy idő- és térérzékemet elveszítsem. Elég volt a hely, a fülembe kúszó hangok, és a fiú látványa.

***

Dolgunk végeztével, kielégült mosollyal arcunkon léptünk ki a kabinból, de ami kint fogadott, enyhén szólva is... pironkodtató volt.

- Namjoon? – szólaltam meg meglepetten, mire ő hirtelen szakadt el a mosdó pultján üldögélő szőke, fiatal fiútól.

- Yoongi! Na végre! Már mindenhol kerestelek! – mosolygott rám.

- Te kerestél?! Nem én voltam, aki eltűnt egy csinos szöszivel – böktem fejemmel a fiú felé.

- Hoseok? – szólalt meg a pulton ülő is.

- Hoseok, haver, csá! – köszönt neki Namjoon is.

- Hoseok? – néztem a mellettem álló vörösre. – Az a Hoseok? – fordultam vissza Namjoonhoz.

- Hát... Meglehet... – válaszolta kelletlenül.

- Te sunyi kis... Ezért rángattál el? – kérdeztem emelt hangon.

- Én csak jót akartam – védekezett halkan.

- Ugyan már! Hallottunk az előbb, nem úgy tűnt, mintha nagyon ellenedre lett volna a dolog – szólalt meg a kis szöszi.

- Tessék? – néztem rá elpirulva.

- Ja, végig itt voltunk – felelte egyszerűen Namjoon.

- De... ez... Ahh! Hagyjuk! – hagytam rájuk, és inkább kiviharzottam a mosdóból. A kijáratnál ért utol Hoseok; karomat megragadva kényszerített arra, hogy megálljak.

- Várj már! – szólt rám határozottan, amitől nekem megremegett a gyomrom.

- Hagyj! Ez az egész csak azért volt, mert Namjoon hiába mesélt rólad annyit, nem voltam hajlandó eljönni vele soha, hogy megismerjelek. Erre ma rávett arra, hogy idejöjjek, mondván: találkozik egy sráccal, és ha valami gáz lenne, legyek itt, hogy segítsek. Én hülye meg még hittem is neki!

- Nem érdekel, hogy hogy kerültél ide! A lényeg, hogy jól éreztük magunkat! Legalábbis nem úgy tűnt, mintha nagyon ellenkezni akartál volna – mosolyodott el huncutul, de most nem tudott meghatni.

- Hoseok – néztem rá komolyan – nem véletlenül nem akartam megismerkedni veled! Tudom, milyen vagyok; ismerem magam annyira, hogy tudjam, ennek rossz vége lenne! És nem akarom, hogy összetörj – néztem csillogó íriszeibe kétségbeesetten.

- Nem törnélek össze... – szólalt meg csendesen.

- Mindenki ezt mondj az elején – fordítottam el fejemet, hogy ne is lássam őt.

- Én nem csak mondom! Namjoon sokat mesélt rólad, tudom, milyen vagy! Én ennek ellenére ma mégis eljöttem, mert... mert mindahányszor elmondott rólad valamit, egyre inkább úgy éreztem, hogy te vagy az, aki nekem kell! – Államnál fogva fordította vissza fejemet, és nem is tétovázott, azonnal megcsókolt. De az a csók olyan puha, olyan édes, olyan beszédes volt, hogy nem volt kétségem afelől, hogy komolyan gondolja.

- Csak vigyázz rám! És ne törj össze! – öleltem magamhoz szorosan.