God's mistake - 1. rész - Fall from the sky

Cím: God's mistake (AU)
Alcím: Fall from the sky
Páros: Seokjin-Taeuhyung
Korhatár: +18
Figyelmeztetés: fantasy, slight smut
Író: Yoki

Seokjin POV

Már éppen alkonyodni kezdett, mikor elindultam az egyetemről. A házak között hűvös szél fújdogált, a lemenő nap pedig vérrel festette be az ég alját. Az emberek csak elrohantak egymás mellett, figyelemre sem méltatva azt a csodálatos, múló festményt, melyet az éltető égitest festett föléjük. Mire a lakásom utcájába értem, az égbolt ezernyi színben pompázott.

Először azt hittem, a fölöttem játszódó csendes csoda késztetett megtorpanásra, de egy pillanattal később rá kellett döbbennem, hogy más játszotta a főszerepet kővé dermedésem néma színpadán. Egészen pontosan egy motoszkáló hang hatolt hallójárataimba a mellettem húzódó szűk sikátorból. Nem tulajdonítottam volna neki különösebb figyelmet, már emeltem is lábamat, hogy tovább vigyen, egészen hazáig, amikor meghallottam... Valaki... nyöszörgött.

Ez az aprócska, elhaló hang vett rá, hogy sarkon forduljak, és az egyre sötétedő, szűk utcácska felé vegyem az irányt, közelebb merészkedve a hang forrásához. Mikor megláttam, azt hittem, képzelődöm. Kellett egy perc is, hogy rájöjjek, nem álmodom, nem cseppentem egy párhuzamos dimenzióba, hanem ez bizony a kő kemény valóság. A valóság, melyben az is megtörténhet, hogy egy fiatal fiú egy szemétkupac tetején kuporogjon anyaszült meztelenül. Ő volt, aki keservesen nyöszörgött – valószínűleg – fájdalmában, s nem sokkal később az is kiderült, mi okozhatja számára a mérhetetlen szenvedést. Egy nagy lépéssel mellette termettem, s leguggolva hozzá, alaposabban szemügyre vettem. Hófehér bőre volt, s bár a kosz belepte, így is látszott valószínűtlenül világos haja. Szemét összeszorította, ahogy ajkait is egymásnak préselte, nehogy hangosabban szólaljon fel ellenkezésül. Kicsit elfordítottam, s akkor tárult a szemem elé, mi kínozhatja törékeny testét: lapockái között egy-egy függőleges vágás éktelenkedett, s csendesen folydogált belőlük a vér, jelezvén, hogy még friss a sérülés.

Nem tehettem mást, mint kezeimbe kaptam pillekönnyű testét, s most már vele együtt indultam meg lakásom felé. Hiába cipeltem plusz súlyt, gyorsabban szedtem lábaimat, mint ha egyedül mentem volna végig a régi macskaköveken. Nehezen bár, de a lépcsőfokokat is megmásztam, s valahogyan a kulcsomat is sikerült előkotornom zsebem mélyéről, amit aztán – kisebb ügyeskedés árán – a kulcslyukba helyezve, elfordítva azt, végre valahára lakásom sötét csendjébe léphettem, karomban a még mindig félájult fiúval. Furcsa érzésem támadt, ahogy szemügyre vettem alélt testét. Ott, a komor, éjszínű előszobában olyan volt, mintha ő adott volna némi világosságot. Pislogtam párat, mert úgy gondoltam, csak káprázik a szemem; s valóban, mikor legközelebb végigmértem, már nem árasztott annyi fényt a teste.

Óvatosan lépkedtem vele a nappalimban álló apró kanapéig, amire – vigyázva a sérüléseire – lefektettem. Az oldalára gurítottam, hogy a bútor durva anyaga ne okozzon neki még nagyobb fájdalmat, majd ledobálva táskámat és kabátomat, gyorsan az elsősegélydobozt kezdtem keresni. Mikor megtaláltam, visszasiettem a kanapén magzatpózban kuporgóhoz, s letérdeltem mellé. Nagyon furcsa volt az egész! Nem is értettem, mi történt. Hiszen mikor lefektettem, s itt hagytam, tisztán emlékszem, hogy a sebekből szivárgott a vére. Most pedig... Most pedig, mondhatni be is gyógyult. Szép, fénylő, rózsaszínes volt a két párhuzamos heg, mintha már hetek óta gyógyulna. Egyáltalán nem értettem, mi folyik körülöttem, de a biztonság kedvéért lekezeltem a két vágást, és bekötöttem őket. Mindeközben ő csendesen feküdt, tűrte a törődést, s egy idő után arra lettem figyelmes, hogy egyenletesen szuszog. Megmosolyogtam. Elképesztő, hogyan tudott elaludni ilyen fájdalom mellett. De az is lehet, hogy csak túl régóta kellett elviselnie, s már annyira kifárasztotta szegényt, hogy képtelen volt tovább elviselni.

Miután szakszerűen elláttam, a hátára fordítottam. Valamiért eddig teljesen elkerülte a figyelmemet – vagy nem ez foglalkoztatott a leginkább –, hogy a fiú anyaszült meztelen volt. Pironkodva mértem végig törékeny, vékony alakját még több sérülés után kutatva, de egyet sem találtam. Milyen furcsa... A hátán éktelenkedő két vágás igen súlyosnak tűnt, más vágás vagy horzsolás azonban nem festette be porcelán-fehér bőrét. Mi több! Tökéletes volt! Fehér, szinte már áttetsző bőre szaténként feszült izmaira, melyek most ernyedve pihentek márvány-takarójuk alatt. Szemét nem láttam, mert még mindig csukva tartotta őket, jelezvén, hogy még alszik. Haja olyan fehér volt, akár az érintetlen hó, melybe az ember belemártaná kezét, bemocskolva tökéletességét, így hitetve el magával, hogy ő maga kevésbé tökéletlen. Nem tudtam megállni... Olyan hívogatóan selymesnek tűnt, olyan valószerűtlennek, nem erre a világra valónak, hogy muszáj volt megérintenem.

Hosszú, vékony ujjaimat fürtjei közé vezettem, megbizonyosodva róla, hogy valóban oly puhák, mint amilyennek tűntek. Finoman simogattam, nehogy felébresszem gyógyító álmából. Nem tudhattam biztosan, de a ma látott sok furcsaság után szinte érezte a szívem, hogy helyes az elgondolásom, miszerint ez a fiú nem ide való. Tudom... Butaság! Az elképzelés, hogy ez a fiatal fiú az égből pottyant alá... Nevetséges! Mi több! Bolondság! Mégis... a szívem legmélyéig éreztem, hogy igazam van...

Az égből szállt alá...