Ciróka - 2. rész

Cím: Ciróka - 2. rész
Páros: Yoongi-Jungkook
Korhatár: +18
Író: Yoki

Jungkook POV

Hidd el, tudni fogod, ha meg akarlak csókolni… - ezzel a gondolattal ébredtem hajnalban… hulla fáradtan. Amint a szemeim kipattantak, és agyam alkalmassá vált bármiféle gondolkodási műveletre, azonnal az előző estén kezdett el pörögni. Miért mondta ezt? És bennem miért indított el különböző kémiai reakciókat? És mióta beszélek én így? Miért olyan nehéz kimondani – még magamban is – hogy megkívántam? És a fenébe is, de… meg akartam őt csókolni! Vágytam a csókjára!

Nehezen vettem rá magam, hogy kikeljek az ágyból. Egyrészt: mert álommanó későn jött… nagyon későn… Másrészt: nem tudtam, hogyan viselkedjek Yoongi közelében ezek után – nem mintha eddig tudtam volna. Azonban tudatosult bennem végre, hogy hiába kerülöm őt, azzal nem segítek szorult helyzetemen. És ha már a szorult helyzeteknél tartunk…

Miután egy „teherrel” kevesebb lettem, készülődni kezdtem a próbára. Ma is több órányi szenvedés vár ránk, és ha Yoongi eljátssza ugyanazt, mint tegnap, akkor még annál is több. Ám valamiért nem tette. A próba zavartalanul folyt, Yoongi nem hibázott, így mindenki boldog volt. Szerintem úgy volt vele, hogy nem kockáztatja meg a srácok haragját… megint, mert az felért volna az isteni haraggal. A többiek úgy kettévágták volna, mint Mózes a Vörös-tengert. És át is gyalogoltak volna rajta – ebben biztos vagyok.

Szóval minden ment a régi kerékvágásban. Illetve majdnem minden… Volt, ami „új kerékvágás” volt. Yoongival – anélkül, hogy bárki észrevette volna… azt hiszem – egész próba alatt szemezgettünk – akár táncoltunk, akár pihenőt tartottunk. Szóval a feszültség egyre csak nőtt és nőtt, és akkor hágott tetőfokára, mikor a próba végén – a menedzser javaslatára – random dance game-t szerveztünk – persze, saját számokból. Sejin hyung azt mondta, csak akkor mehetünk haza, ha hibátlanul teljesítünk, de akkor meghív minket egy kiadós vacsorára is. Viszont, ha hibázunk, büntetés jár.

Egészen jól ment minden, de a vége felé kezdtünk fáradni. A figyelmünk egyre csapongóbb volt, de legfőképp az enyém… és azt hiszem, Yoongié is. Természetes, hogy elrontottuk. Egymásba ütköztünk a helycserénél és nagyot borultunk, amin a többiek jót mulattak, a csontjaim sírtak egy sort, Sejin pedig kiadta az utasítást, hogy büntetésként fejenként 50 felülés.

- Jungkook, segíts Yoonginak, fogd meg a lábát – mutatott a földön fekvő hyungomra.

- Hyung… nem biztos, hogy… – szólt volna közbe Seokjin, de Sejin csak leintette.

- Együtt hibáztak, együtt szenvednek – mosolyodott el negédesen, én pedig magamban elküldtem melegebb éghajlatra, és nem nyaralni…

Szóval ott ültem Yoongi hyung lábain, átkaroltam őket a térde alatt, hogy ne tudjon mozogni, ő pedig megkezdte a felülések sorozatát. Semmi gond nem lett volna… ha nem végig az ajkaimat bámulja. Úgy nézett rám… nem is tudom… Mint aki minden egyes alkalommal egy csókot szeretett volna lopni tőlem. Egyszer utána is hajoltam, mire meghallottam, ahogy Seokjin és a leader felkuncog. Én erre csak magamra öltöttem durcás ábrázatomat, és addig le sem vettem, míg nem mehettünk öltözni.

Bár hibáztunk Sejin hyung végül mégis meghívott minket vacsorázni. Rendesen be is kajáltunk, kiélvezve a fárasztó munka utáni jutalmat. Kora este értünk haza, de még senki nem volt fáradt, és hogy ne tunyulással töltsük az időt, úgy döntöttünk, játszunk valamit. Tartottunk egy kis dobozt ilyen alkalmakra, tele játékötletekkel. Abból húztunk egyet, hogy mi legyen az esti program. Namjoon hyungon volt a sor, hogy húzzon a dobozból. Végül a „bújócska” cetlit rántotta ki a fecni-sokadalomból.

- Rendben! A játékszabályok: lakáson kívülre nem megyünk, és a szobák tiltott területek. Vagyis csak a közös helyiségeket használhatjátok elrejtőzésre.

- Rendben – feleltük egyszerre.

- Ki lesz a hunyó? – tette fel a következő legfontosabb kérdést Jimin.

- Kő-papír-olló.

Végül Yoongi vesztett…

- Oké, ötvenig számolok! Egy, kettő, három…

A többiek a szélrózsa minden irányába szétszéledtek a lakásban. A nappaliban álltunk, és ahogy fél szemmel figyeltem, a többiek már rég elfoglalták a jó helyeket.

- …harmincnyolc, harminckilenc, negyven, negyvenegy…

A fenébe! Hova bújjak? Szétnéztem a szobában, de már nem volt alkalmas rejtekhely, így átszaladtam a konyhába, hátha ott akad valami. Úgy tűnt, a konyhát mindenki elkerülte… talán megszokásból, hiszen ez Seokjin hyung területe volt. Esküszöm, mint egy kutya… Mivel a tároló szekrényekbe nem fért volna be a hosszú lábam és a nagy kobakom, ami ésszel volt kibélelve… na meg Yoongival – legalábbis az utóbbi időben, ezért csak a pult mögé kuporodtam le, reménykedve, hogy Yoonginak eszébe sem jut erre jönni.

Nos, úgy tűnt, az utóbbi időben egyre többet tévedek…

Miután hyung befejezte a számolást, első útja természetesen a konyhába vezetett. Bár nem fedezett fel azonnal, miután körbejárta a helyiséget, bekukkantott a pult fölött, hogy nem rejtőzik-e ott valaki. Hát… de…

- Megvagy – suttogta.

Én csak a fejemet fogtam, és átkoztam az ösztöneimet, amik ide vezettek.

- Honnan tudtad, hogy van itt valaki? – kérdeztem halkan, tudattalanul is suttogóra fogva.

- Hallottam, hogy a konyha irányába indultál – kerülte meg a pultot.

- Mi? Te direkt utánam jöttél? – álltam fel.

- Igen. Megismerem a járásod. És mindenképp téged szerettelek volna elkapni elsőként – lépett közelebb. Menekültem volna, mint legutóbb, csak az volt a baj, hogy a munkafelületek visszatartottak, így Yoongi akadálytalanul lépett elém, egészen közel. Egyik kezét felemelve gyengéden végigsimított arcomon. – Hogy lehetsz gyerek létedre ilyen gyönyörű… ilyen kívánatos? – Hüvelykujjával áttért alsó ajkam simogatására, és tekintetét is oda vezette.

- Nem… nem vagyok gyerek – néztem határozottan szemeibe, de meg is bántam. Ilyen tekintetet még nem láttam soha. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy „amikor a vadász becserkészi zsákmányát” – vagy valami ilyesmi. Csak bámultam azokat a gyönyörű, obszidiánként csillogó szemeket, mikor hirtelen megcsillant benne valami. – Most fogsz megcsókolni – suttogtam, és ő már hajolt is ajkaimra.

Nem kellett sokat kéretni, azonnal viszonoztam finom csókját. Nem használta a nyelvét, és ezért nagyon hálás voltam. Megrémültem volna, ha ilyen tempóban halad… Ám minél tovább álltunk ott egymás ajkaira tapadva, annál hevesebb lett a csók. Átölelte a derekamat, úgy húzott magához még közelebb, majd hirtelen fenekem alá nyúlt, és felpakolt a pultra. Meglepődtem, de nem akartam egy nanométernyit sem eltávolodni tőle, így nyakába karolva kóstolgattam őt tovább.

- V-Várjh… egy kicsith – szakadt el tőlem hirtelen, mire én csalódottan nyüszítettem.

- M-Miért? Mi a baj? Valamit rosszul csináltam? – kaptam ujjaimat a szám elé.

- Nemh… Nem dehogy – mosolygott rám szelíden. – De ha így folytatjuk, nem tudok majd leállni – nézett kétségbeesetten szemeimbe… egészen a mélyére… a lelkemig… - Áh, mindegy – kapott újra ajkaim után, én pedig nagyon boldog voltam. Bár a pillangók és a hevesen dolgozó szívem a torkomba csusszantak, hogy elfojtsák azt, most nem érdekelt egyik sem. Yoongi ajka, ahogy az enyémet masszírozta, minden mást kizárt a tudatomból. Egészen addig, míg ölébe nem kapott, és – érzékeim szerint – el nem indult velem a szobám felé.

- Várjh… Hyungh, mi leszh… Mi lesz a többiekkel? – mutogattam a nappali felé, másik kezemmel szorosan tartva nyakát.

- Majd rájönnek, hogy nem keresi őket senki – rendezte le egy vállrándítással, majd éreztem, ahogy a hátam az ajtónak ütközik, de Yoongi gyorsan kinyitotta, és azzal a lendülettel be is csukta. Én pedig hirtelen az ajtónak passzírozva találtam magam, most már biztos lábakon állva a talajon. Na, jó, talán nem olyan biztos lábakon… Főleg azután nem, hogy bevetette a nyelvtechnikáját is. Hát, mit ne mondjak… Eddig úgy voltam a dalszövegeivel, hogy biztos túloz a hatás kedvéért. Hát… biztos nem… Mikor nyelvét átcsúsztatta, belenyögtem a csókba, ami csak bátorította őt – na, nem mintha bánnám. A nyakamra tapasztotta tenyerét, majd annál fogva rántott magával az ágyamra.

Mint a tinédzserek… Percekig – talán órákig – csak feküdtünk az ágyamban hemperegve és… azt hiszem a legjobb szó arra, amit csináltuk, hogy smároltunk. A végén már majd megőrültem, úgy feszültem.

- Yoongih – szakadtam el tőle nagy nehezen, és keserves arckifejezéssel, kiskutya szemekkel néztem rá. – Kérlekh… kérlekh csinálj már valamit – könyörögtem, mert az őrület ingoványos talajára tévedtem, de belegabalyodtam, és csak rántott magával lefelé.

- Nemh – simított végig arcomon. – Ma még nem. – Azzal magához ölelt, és meg sem próbálta tovább húzni az agyamat, vagy segíteni a „szorongásomon”.

Nehezen bár, de végül sikerült elaludnom. Ebben főleg Yoongi ujjai játszottak szerepet… Na, nem úgy! Ujjai ismét a legmegnyugtatóbb néma zenét játszották csigolyáimon és bőrömön. De persze pont ő volt az is, aki miatt nehezebben ment az alvás. Álommanó meglátta Yoongit, és felhúzta a nyúlcipőt… Vagy álomcipőt?

Másnap reggel szembesülnünk kellett a többiek éktelen haragjával. Persze csak finoman. Egyben maradtunk… Nem úgy, mint a Vörös-tenger… De azért Chim és Taetae ki voltak akadva, amiért a ruhásszekrényben és a függöny mögött állva kellett dekkolniuk vagy egy órán át, mire rájöttek, hogy Yoongi bizony megfeledkezett róluk. Ami meglepett, hogy Jin, Hopi és Nam egyáltalán nem voltak mérgesek. Talán túl fáradtak még… De majd, ha felébrednek…

Az elkövetkezendő heteket azzal a szóval tudnám jellemezni, hogy ’flörtölés’. Mindegy volt, hogy épp közösen vacsoráztunk, próbáltunk, vagy épp a próbák között pihentünk. Yoongival egyfolytában szemezgettünk, és olyan jelzéseket küldtünk egymás számára, ami egyértelművé tette, mit is érzünk.

A hosszú, munkával telt, megfeszített hetek után kaptunk végre néhány szabad napot. Illetve a legtöbben. De így is voltak néhányan közülünk, akiknek hivatalos megjelenése volt.

Egy délután csak Jimin, Taehyung, Yoongi és én maradtunk a dormban. Hoseok az új koreográfián dolgozott, Namjoon és Seokjin hyung pedig az egyik rádióhoz készültek, hogy interjút adjanak, mint a csapat képviselői. Én a stúdióba akartam menni Namjoonnal, de mikor megláttam, hogy készülődnek, elszomorodtam.

- Oh, hyung, azt hittem, dolgozhatunk egy kicsit azon az új számon. A magas hangok még mindig nem mennek – szontyolodtam el, mire Seokjin mellém lépett és hátba veregetett vigasztalás gyanánt.

- Ne haragudj, most nem megy. Talán, ha visszaértem – mosolygott rám biztatóan.

- Azért van, mert nagyon rástresszelsz – magyarázott Jin. – Menj le Yoongival, biztosan tud neked segíteni – mosolygott sunyin, én pedig előszedtem a lehető leggyilkosabb tekintetemet. Fegyverrel a kezemben Kill Bill elbújhatott volna mellettem…

- Ez jó ötlet – támogatta a leader is. – Hyung! – állította meg a gyanútlanul arra sétálót. – Lemennél Jungkookkal a stúdióba? Segítened kéne neki pár dologban.

- Persze – válaszolta unottan, de én láttam, amit a többiek nem: a szája szegletében megbújó, ismerős mosolyt.

- Mi? Csak mi ketten? Talán vihetném Jimin hyungot is – vetettem kétségbeesett pillantást Namjoon felé.

- Hagyd pihenni! Sokat dolgozott mostanában, ahogyan Taehyung is. Meglesztek ketten is. Ne félj, Yoongi nem fog megenni – nevetett fel.

- Azt csak hiszed – mormogtam.

Végül csak ketten ballagtunk le a stúdióba, és neki is álltunk a kemény munkának. De csak nem akart összejönni az a magas hang, én pedig már kezdtem fáradni.

- Hagyjuk abba, hyung! Fáradt vagyok – szomorodtam el.

- Ilyen könnyen feladod? – nézett rám kétkedve. – Nem hittem volna.

- Nem megy! Egyszerűen nem találom el azt a hangot.

- Majd én segítek gyakorolni – állt fel, hogy velem egy magasságba kerüljön, majd elkapva derekamat, magához rántott egy puha és ízes csókra. Úgy belemerültünk egymásba, hogy én a keverőpultra ültetve kötöttem ki, míg Yoongi a lábaim között álldogálva, hátamat finoman simogatva kóstolgatott egyre hevesebben – na, nem mintha rám lehetett volna panasz.

Az elmúlt hetekben hanyagolnunk kellett az ilyen – és ehhez hasonló – megnyilvánulásokat, és mi tagadás… már rettentően hiányzott. Mikor legutóbb csókolt, azt hittem, elvesztem az eszem. Majd megőrültem tőle, úgy felizgatott. És most is… mindenféle gátlás nélkül húztam őt még közelebb és közelebb magamhoz, hogy többet kaphassak; és szemérmetlenül nyögtem a csókba, mikor közelebb rántva magához, lábaimat dereka köré fonta.

- Majd én megtanítom neked, milyen a kemény munka – szólalt meg határozottan, ahogy elvált tőlem, de tekintetét le nem vette volna nyáltól csillogó ajkaimról. – A végén pedig az a magas hang is ki fog jönni – kacsintott rám. Azt hittem, újra ajkaimra tapad, de ezúttal a nyakamon feszülő bőrt vette célba. Ez valami egészen új volt. Finoman harapdálta, szinte csak ajkaival masszírozta, néha-néha nyelvével nedvesítve be útját. Szégyen vagy sem, nem voltam másra képes, mint jólesően sóhajtozni; kezeimmel pedig tincseit szorítottam, hogy ha már egyszer belekezdett, ne merészelje félbehagyni.

Míg én azzal voltam elfoglalva, hogy élvezzem, amit velem művel, addig szépen – sunyi módon – kigombolta ingem néhány felső gombját, hogy szabadon folytathassa útját lefelé. Én pedig – mert élveztem ezt az egész helyzetet, és még többre vágytam – kezeimmel hátam mögött támaszkodtam meg a keverőpulton, hogy Yoongi még szabadabban mozoghasson. A fejemet is hátra ejtettem, úgy hallattam hangomat, nem szégyellve kimutatni, mennyire kedvemre van nyelve játéka. Ízlelőszerve mellett ujjai sem voltak tétlenek. Míg ajkai ismét megtalálták enyémeket, addig keze ingem vékony anyaga alá csúszott, és megtalálva mellbimbómat, hüvelykujjával kezdte izgatni azt. Én a csókba nyögtem, de ő rögtön el is nyelte hangomat, nehogy kiszökjék, és valaki meghallja. Az újabb csókcsata kezdett eldurvulni. Na, nem agresszíven, csak szenvedélyesen. Majd felfaltuk egymást nagy igyekezetünkben.

Akartam őt. Még soha, senkit nem akartam ennyire, mint őt. Túl fiatal voltam, mikor ide kerültem. Nem volt időm randizni, és nem vagyok az a fajta srác, aki csak kölcsönvesz egy éjszakára valakit, hogy aztán kiadja az útját. Ez nem jelenti azt, hogy nyálasan romantikus típus lennék, mint Don Juan… dehogy. Csupán vannak elveim. És minthogy még sosem volt efféle kapcsolatom, minden, amit Yoongi mutatott vagy tett velem, új volt számomra. Érzékeny voltam minden érintésére, hangosan sóhajtoztam, de mintha ez őt egy cseppet sem zavarta volna.

Meglepődtem, mikor keze, amely eddig a mellbimbóimat masszírozta, édes kínnal ajándékozva meg, lecsúszott ölemre, hogy nagy sietséggel lásson hozzá övem kibontásának. Nem azon lepődtem meg, amit csinált, – bár furcsa volt, és nem tudtam, hogyan kellene reagálnom – hanem azon, hogy a legutóbb még ő mondta, hogy álljunk meg, és húzzunk egy határt. De most úgy láttam, hogy már nincsenek többé határok…

Amint sikerült megszabadítania övemtől, és kigombolta farmeromat, éreztem, ahogy felemeli fenekemet az asztalról, és lejjebb rángatja a ruhaneműt rajtam. Miután visszahelyezett eredeti állapotomba, mellkasomnál lökött rajtam egyet, mire én kicsit hátrébb dőltem, könyökömre támasztva súlyomat. Tenyerét most félig merev tagomra helyezte, és egy pillanatot sem várva, ujjait körém fonva, masszírozni kezdett, mire én nyögtem egy hangosat. Akkor lepődtem meg igazán, mikor ujjait alsóm szélébe akasztva kezdte lehúzni rólam a vékony anyagot.

- Yoongi, mit csi…

- Cssst! Élvezni fogod, csak nyugi – mosolygott rám megnyugtatóan, nekem pedig nem volt okom kételkedni benne. Hát hagytam, hogy leügyeskedje rólam az utolsó ruhadarabot, ami még elfedte előle férfiasságomat. Ezúttal már én emeltem a csípőmet, hogy könnyebben menjen a dolog, és amint sikerült neki, le is guggolt lábaim közé.

- Uramisten! Yoongih… Ah… Mit csih… Ah… - Isteni érzés volt, ahogy forró börtönbe zárta merev tagomat. Sosem éreztem ehhez foghatót. A keverőpult gombjaival – és az általuk okozott kényelmetlen érzéssel – nem törődve feküdtem el teljesen, hogy átadhassam magam ennek a csodálatos érzésnek.

Ahogy Yoongi ajkaival mozgott rajtam, leírhatatlan volt, de akkor akadt el igazán a lélegzetem, mikor nyelvét is bevetette – most is hatalmasat alakított. Nem kellett hozzá néhány perc, és munkájának gyümölcsét érezhette, ahogy szájába spricceltem élvezetem nedvét.

- Édesh… istenemh… - sóhajtoztam. Csak fogtam a fejem, és próbáltam feldolgozni, mi is történt az imént; és igyekeztem összeszedni magam, hiszen nem hagyhattam viszonzatlanul… Amint elég erőt éreztem magamban, felültem, és elkaptam hyungomat övénél fogva, hogy magamhoz ránthassam. Furcsa érzés volt megízlelni saját magam általa, de el sem tudnék képzelni ennél izgatóbbat. Ám amint megérezte fürge ujjaimat dolgozni öve kibontásán, elkapta kezemet, és összefűzte ujjainkat.

- Ne! Nem kell – szólalt meg csendesen, olyan áhítattal nézve rám, hogy egészen megdöbbentem. – Tudom, hogy szexben és szerelemben az a szabály, hogy adni és kapni, de… De én most csak adni szeretnék neked. Annyit, amennyit lehet, és minden viszonzást mellőzve.

- T-Te… Te azt mondtad… szerelemben – pislogtam rá meghatottan.

- I-Igen – sütötte le tekintetét, de ujjai csak szorosabban tartották enyémeket. – Szeretlek Jungkook – nézett szemembe, és én láttam benne azt a csillogást, amit az első alkalommal.

- Meg akarsz csókolni? – hajoltam közelebb mosolyogva.

- Igen, piszkosul vágyom rá – harapta be alsó ajkát.

- Akkor mire vársz még?

Nem kellett többször kérnem! Röhejesen nézhetett ki, ahogy ott ültem a keverőpulton lehúzott gatyával és alsóval, lábaim között Yoongival, miközben faltuk egymást, de nem érdekelt. Mámorban úsztam. Megdobogtatta a szívemet, és tudtam, hogy örökre elvesztem…