Nélküled...

Cím: Nélküled... (AU)
Páros: Yoongi-Jimin
Korhatár: +12
Író: Yoki

Jimin POV

Nehezen emelgettem lábaimat. Egyiket a másik után. Szépen lassan. Alig tudtam rávenni magam, hogy kimenjek oda; hogy meglátogassalak. „Előtted” állva olyan nehéznek éreztem magam; a lelkem; a testem. Bár lenne itt valami, amire le lehet ülni…

Azért jöttem, hogy meséljek Neked…

Olyan régen volt… Olyan régen öntöttem ki a szívemet; a lelkemet. És mégis… mintha minden csak tegnap történt volna…

Annyi minden lenne, amit még mondani szerettem volna neked; amit látnod kellett volna; érezned; tapasztalnod.

Néhány hónap csupán, és az én életem teljesen megváltozott, míg te semmivé foszlottál. Összetörtem. Pedig, ha belegondolok, nem is álltunk annyira közel egymáshoz. Tudom, hogy a világon mindennél jobban szerettél – ezt bizonyította, hogy sosem bántottál… szándékosan… vagy fizikailag. És én is nagyon szerettelek, még ha ezt nem is mondtam annyiszor, ahányszor kellett volna. Szerettelek, és ezt az bizonyítja, hogy sosem tudtalak igazán magadra hagyni. Hiába okoztál annyi fájdalmas percet; éjszakát. Hiába bántottad anyát annyiszor… Mégsem tudtam hátat fordítani neked. Hiszen az apám voltál… és olyan gyorsan itt hagytál…

Legtöbbször csak sodródom az árral, és észre sem veszem a fájdalmat, ami ott lappang bennem legbelül. Aztán hirtelen felnézek, és mint amikor befejezel egy jó könyvet és visszakerülsz a rideg valóságba… fájdalmas… és szomorú.

Sokszor jár ilyenkor a fejemben az utolsó néhány nap és éjszaka. Az utolsó este, mikor részegen állítottál haza, és nekem kellett levetkőztetnem téged, mert még arra sem voltál képes. Az utolsó éjszakák, amikor az ágyad szélén ültél bebugyolálva a paplanodba. Ilyenkor az is eszembe jut, mikor az utolsó napon azt mondtad, nagyon fázol, én pedig rád szóltam, hogy akkor öltözz fel rendesen. Nem tudhattam… nem akartam tudni… És rendszerint ilyenkor fakadok sírva… előtte…

Úgy sajnálom, hogy nem ismerhetted meg Őt!

A halálod után találtam Rá. Ő segített abban, hogy ne törjek szilánkjaimra. Ő értette meg csak igazán, mit éreztem; hogy darabjaimra hullottam; hogy idő kell ahhoz, hogy újra építsek magamban mindent.

Min Yoongi. Így hívják.

Első ránézésre azt hinné az ember, hogy egy szívtelen, lélektelen szellem. Azt hiszem… csak én tudom igazán, milyen gyönyörű is a lelke; milyen nagy szíve van. Ő talán még nálam is fájdalmasabb dolgokat élhetett meg. Mégis képes volt átölelni; vigasztalni; összeszedegetni és összeragasztgatni a darabjaimat.

Szeretted volna Őt…

És ezt a gyönyörűséget is, aki itt ül a lábaimnál, nagy szemeket meresztve rám. Yoonie-nak neveztem el. Kajla még, hiszen kölyök, de úgy tud szeretni… olyan őszintén. Jó érzés, hogy soha nem érek haza üres lakásba; hogy mindig van, aki hazavárjon, még akkor is, ha anya dolgozik, Yoongi pedig nem tud átjönni.

Yoongi sokat van nálunk. Mondhatni már szinte velünk él. Jó érzés, ha éjszaka mellettem van. Ha felébredek, van kihez bújnom, és ő azonnal megvigasztal. Ahogy a karjaival átölel… nincs annál megnyugtatóbb érzés; annál otthonosabb. Ilyenkor szeretek a mellkasába bújni, egészen belefúrni az arcomat, hogy érezzem a bőrének melegét és illatát. Ezek mindig megnyugtatnak. Képes vagyok órákat a mellkasán pihentetni a fejemet, szívverését hallgatva. Ez a hang is megnyugtat. Elhiteti velem, hogy nem ér véget minden; hogy van még miért… kiért élnem.

Azt hiszem, itt abba kell hagynom a mesélést. Yoongi van itt. Megkértem, hogy jöjjön ki ő is, ha esetleg… újra összetörnék. De ahogy látom őt, amint a temető kapujában vár rám türelmesen, úgy érzem, minden rendben van; hogy ez a világ legtermészetesebb módja. Igen! Azt hiszem így tudnám leírni leginkább a kapcsolatunkat: természetes. Természetes, hogy mellettem van; hogy mikor odasétálok hozzá, ő védelmezőn ölel karjai közé; hogy ezután ujjainkat összefűzve indulunk meg a kis szőrgombóccal, aki a lábunk között futkározik boldogan.

Szeretnék olyan lenni, mint ők. Gondtalanok. Akik nem törődik a holnappal. Akik a pillanatnak élnek. Akik őszintén, odaadással, feltétel nélkül tudnak szeretni…