Korrepetálás - 1. rész

Cím: Korrepetálás - 1. rész (AU)
Páros: Namjoon-Jungkook
Korhatár: +18
Író: Yoki

Jungkook POV

Miért kell ilyen jól kinéznie? Nincs valami szabályzat, mit tudom én, a házirendben, hogy egy tanár nem nézhet ki ilyen jól? Nincs? Pedig kellene lennie! Egyáltalán nem szabadna ilyen illetlenül szexinek lennie. És nem szabályozzák egy tanár kinézetét? Mert Ő a legkevésbé sem „tanáros”. Inkább úgy néz ki, mint aki most lépett ki egy divatmagazinból. Igazán nem fair!

És mellé még, ahogy beszél! Ahogyan mozog a szája… Egyszerűen nem bírok magammal… Egyetlen előnye van a szenvedésemnek, hogy kitűnő vagyok angolból. Van motivációm… Persze, néha muszáj rontanom, különben nem járhatnék korrepetálásra, hogy még többet láthassam.

Néhány hónapja kezdődött a viszonyunk, amikor őt idehelyezték, mint angol tanár. Az első órán, amit ő tartott, nem voltam képes egyébre, minthogy tátott szájjal bámuljam és nyáltengert hozzak létre a padom felületén. Annyi minden kavargott akkor a fejemben. Olyanok, mint: „Miért néz ki ilyen jól?”, „Miért érzem én ezt?”, „Miért váltja ki ezt belőlem?” és „Hogyan szerezhetném meg?”. Végül nehezen, de sikerült. Az ujjaim köré csavartam. Vagy ő engem? Már nem is tudom…

Azóta már több numerát is lezavartunk „angol korrepetálás” címén. Hol a teremben, hol egy szertárban, hol a tanáriban, sőt, még egyszer arra is rávett, hogy az igazgatóiban, az igazgató asztalán tehessen magáévá. És hát… ki vagyok én, hogy ellenkezzek?

Egy idő után azonban többeknek kezdett feltűnni, hogy bár profi vagyok angolból, bizonyos időközönként romlanak a jegyeim, és ilyenkor órákat töltök el Namjoon tanár úrral kettesben korrepetáláson. És persze ekkor el is indultak a pletykák, miszerint a tanár direkt rontja le a jegyeimet, hogy hetente kétszer-háromszor megdughasson. Nos, csak félig volt igazuk. Namjoon ugyanis sosem tenne ilyet. Én viszont mindenre hajlandó vagyok érte.

És éppen ezért, mert attól féltem, emiatt kirúghatják, úgy döntöttem, közlöm vele, hogy hagyjuk ezt abba. Már hetek óta rágom magam ezen, de eddig mindig sikerült valamivel elcsábítania. Túl gyenge voltam. De a hetekig tartó szenvedés, pletykálás végül rávett, hogy változtassak. Igen, ma megmondom neki!

Mégis… újra ezek a fura gondolatok járnak a fejemben. Túl szexi. Túlságosan nagy vágyat kelt bennem. De erősnek kell lennem!

Arra viszont nem számítottam, hogy a több hetes szenvedés előbb utóbb majd kiütközik valahol. És hát… mit ad isten? Nem pont az angol jegyeimen? Néha úgy érzem, hogy az Életem a legnagyobb mókamester a világon. Csak az a baj, hogy mindig az én káromra röhög.

Így hát, amint kicsengettek, én próbáltam felhúzni a nyúlcipőt, hogy véletlenül se találkozzunk, de még mielőtt bárki elhagyhatta volna a termet, a tanár úr felszólalt.

- Egészen szép eredmények születtek. Mindenkinek szép hétvégét kívánok! Jungkook, szeretném, ha maradnál. Beszélnünk kell a teljesítményedről!

A teljesítményemről? Csak nekem hangzott kétértelműen? Vagy csak ennyire romlott lenne az elmém? Na, mindegy, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy itt az idő. Most vagy soha…

Amint mindenki elhagyta a termet – néhányan igen jelentőségteljesen pislogva hátra –, Namjoon azonnal nekem esett.

- Mégis, mi ez a förtelmes teszteredmény? Hiszen annyiszor gyakoroltuk! – lóbálta előttem a tesztlapot.

- Sajnálom. Ki fogom javítani, ígérem – motyogtam.

- Ma várlak korrepetálásra ebéd után – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem lehet! – szólaltam meg végre hangosabban.

- Mi az, hogy nem lehet? – fordult felém.

- Nem tehetjük ezt többé! Mindketten tudjuk, mi lenne a vége a korrepetálásnak, de nem tehetjük. Már a többiek is pletykálni kezdtek.

- Jungkook, nem te fogod eldönteni, hogy mikor legyen vége. És legfőképp nem egyedül – mosolyodott el, nekem pedig bukfencet vetett a gyomrom. Volt valami a mosolyában… valami… ördögi.

- De… a végén… Mi lesz ha… Mi lesz, ha kirúgnak? – nyögtem ki végre.

- Ne aggódj szépségem – lépett egyre közelebb. – Mindenkinek csak a szája nagy, de hol a bizonyíték? – Végül egészen hozzápasszírozott a teremben álló egyetlen szekrényhez. Nagyot nyeltem, ahogy megéreztem kölnijének illatát. Túl közel volt, és éreztem, ahogy egyre gyengülök.

- Namh – leheltem, ahogy ajkaival veszélyesen közel merészkedett az enyémhez.

- Mondd csak – cirógatta meg arcomat hüvelykujjával.

- Neh… Ne csináld ezt velem – néztem könyörgőn sötét íriszeibe.

Ő azonban nem könyörült rajtam. Durván és követelőzőn csókolt meg, nyelvét azonnal enyém mellé vezetve számba. Belenyögtem a csókba az érzéstől, amitől hetek óta távol tartottam magam – szinte menekültem előle az utóbbi hetekben, nehogy elkapjon egy gyenge pillanatomban. Ő erre a hangra csak belemosolygott csókunkba – tudta jól, jobban mint én, hogy túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ellent tudjak neki mondani.

Éreztem a csókjából, hogy mit szeretne, és én képtelen voltam neki nemet mondani. Így csókolt valahányszor gyorsmenetre készült az iskola valamelyik eldugott sarkában. És igazam lett. Nem kellett hozzá egy perc, és megéreztem, ahogy övemmel bajlódik. Gyorsan kibontotta, majd ezt követte a gomb és zipzár. Nem tétovázott, azonnal alsómba vezette kezét és rámarkolt férfiasságomra. Felszisszentem a hideg érintéstől, de ő azonnal mozgatni kezdte kezét, a végletekig izgatva engem. És én – bizonyítva, mennyire is vagyok gyenge – mindeközben nem voltam képes egyébre, mint a szekrénynek préselve nyögni és sóhajtozni. Ő pedig, hogy bebizonyítsa, milyen hatással van rám; hogy uralhat, nyakam harapdálásával kergetett az őrületbe.

Már éreztem határaim végét, remegtem kezei között, de ő csak nem lassított. Vállaiba kapaszkodva próbáltam talpon maradni, majd nyakába hajolva nyögtem egyre hangosabban. Éreztem a remegéseket, amik minden alkalommal a beteljesülést jelzik, és én vártam tárt karokkal, hogy az ő kezétől élvezzek el… megint. Ám mielőtt el megtörténhetett volna, minden előzetes nélkül elengedett és ellépett tőlem.

- N-Neh… Mit csinálsz? – néztem rá kétségbeesve, és utána kaptam kezeimmel. De ő csak ördögien vigyorogva fordult el tőlem, hogy összeszedje könyveit és jegyzeteit.

- Megmondtam: nem te fogod eldönteni, mikor legyen vége – paskolta meg az arcomat, és elindult kifelé. – Iskola után várlak a parkolóban. Ma magánkorrepetálást tartok neked, nálam.

Próbáltam összeszedni magam, hogy ki tudjak nyögni valami ellenkezésfélét, de csak annyira futotta, hogy értelmetlenül nézzek rá.

- Csak nekem? Mintha másnak tartanál egyáltalán korrepetálást – szóltam vissza.

- Honnan tudod, hogy nem tartok? – kacsintott rám, majd otthagyott a problémámmal együtt.